Le kell szögezzem rögtön az elején, hogy nem pályázok irodalmi Nobel díjra, amikor Emmerich Curtist plagizálva írom (soha) meg Redőnytelenség című regényemet.

A Redőnytelenség tükrözi a lét átértelmezett megjelenését abban a formában, ahogy azt hőseink élik meg. Történetünk a szereplők életének csupán három napjába sűrített létkérdéseit kíséri a katartikus kibontakozásig. Mit birtokol az ember? Elveszíteni valamit olyan dráma, amit nem csak megélni, de feldolgozni is meg kell tanulni. Visszakapni az elveszettet pedig olyan adomány ami keveseknek osztályrésze.

Ebben a műben nem az egyes szereplők személyisége, karaktere és személyes tragédiája jelenik meg, inkább a finom humorral kevert filozófiai síkok tárulnak fel a Tisztelt Olvasó lelki szemei előtt. A helyszín és a cselekmény egyszerű, mindennapi, bárkivel előfordulhat. Bármelyikünk átveheti hőseink helyét, átérezheti megpróbáltatásaikat, beláthatja felismeréseiket és maga is levonhatja saját, személyes tapasztalását a különös belső utazás során.

A mű öt felvonásban ábrázolja a morális tapasztalatokat, a krízishelyzetet, lelki válságot, erkölcsi és etikai kérdéseket és a rájuk adható lehetséges válaszokat. A Redőnytelenség valójában monodráma, ami csak az utolsó felvonás utolsó színben oldódik fel egy olyan szereplő kapcsán, aki az első felvonás első színtől kezdve nem jelenik meg a történetben, mégis minden körülötte forog. A beteljesedés pillanata az, amikor péntek reggel megérkezik a szerelő és visszahelyezi a kedden eltávolított redőnyt.