A medvés címer története

Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt, de lehet, hogy mégis úgy volt, mert az öregapám öregapjának az öregapja is így mesélte, már pedig ezek az öregek igaztalan szót nemigen vettek volna szájukra!

Néhány évvel a Rákos mezei országgyűlés után (1505), volt egy várkapitány: Pázmándy György. Vitézlő és kegyes Úr hírében állt abban a bolond időben, mikor a várát hol a töröktől, hol a Habsburg császár mindenféle seregeitől kellett megvédenie, miközben az ország épp három részre szakadt.

A kígyónyelvű rossz népek állítása szerint György gyáván megfutamodott és feladta a reá bízott királyi végvárat és hogy életét szégyenletesen mentse, a vártömlőcben tartott táncos medve bundáját öltötte magára, így iszkolt el megszégyenülve, orránál fogva láncra verve, az éj leple alatt a török elől.

Elszomorít, hogy eleimet, vitézlő nagyjainkat efféle alantas mocskolódással vehetik szájukra némely latrok, de a valóságban egészen más történt. Most elmesélem, hogy a török és magyar krónikák szerint miként szerzett Pázmándy György címeres adománylevelet, hát jól figyelj! György és vitézei hónapokon át derekasan állták az ostromot és a várat fel nem adták. Megvetették lábukat a leomló sziklákon és köveken, de megesküdtek, hogy míg a falak állnak és erővel bírják, a várat életük árán is megvédik, azt fel nem adják. Esküjüket pedig az Isten színe előtt tették, hogy azt megmásítani senkinek hatalmában ne álljon.

Egyszer aztán, amikor a felkelő nap sugarai már mindenhol csak lakhatatlan romokra estek, György és vitézei elhatározták, hogy esküjüket fel nem hagyják, de fortélyos cselhez folyamodva mégis elhagyják a királyi erődítményt. Azon a végzetes napon is derekasan állták az ostromot, de az éjszaka leple alatt a még használható titkos folyosókon át kilopóztak a vitézek a várból. Vittek magukkal fegyvert, kisebb ágyúkat, lőport és amit csak bírtak vinni magukkal

Utoljára már csak a kapitány maradt bent, meg egy medvetáncoltató cigány, a Menyhért és Góliát, a medve. Vagyis a medvének is már csak a bőre, mert a szűkölködő vitézek idő közben góliátot már elfogyasztották. A két férfi végigjárta a maradék várfalat és rendben meggyújtotta az őrtüzeket, hogy a török sereg gyanút ne fogjon a tervükről. Hajnalban aztán György a csillogó páncéljára öltötte a medve bőrét, és a kelő nap első sugarainál arra csak várt, hogy Menyhért, a cigány leengedje a talán egyetlen épségben maradt véd-művet, a csapóhidat.

A böszörmények (akkortájt így hívta a nép a hitetlen muzulmánokat) nem hittek a szemüknek. Hatalmas medve állt vérszomjasan a lecsapódó pallóhíd végén és csak arra várt, hogy rájuk ronthasson. A medve szemében megcsillant a felkelő nap első sugara és megindult a dermedt török sereg felé. A törökök, akik pedig már sokat láttak, de ilyet még soha, alig győztek kitérni a vérszomjas fenevad útjából. Góliát átrontott a török seregen és nemsokára csatlakozott vitézeihez a szomszédos erdőben.

A maradék törökök készültek berontani a már üres és romos várba, de a legnagyobb meglepetés csak akkor érte őket. Ugyanis a vitézek nem felejtették el aláaknázni a várat. Menyhért pedig csak arra várt, hogy a vérszomjas Góliát kijusson a hitetlenek gyűrűjéből. Az alkalmas pillanatban meggyújtotta a kanócot, az végigégett, és az egész épület felrobbant, mielőtt a török seregnek betehették volna a lábukat a királyi végvárba. Így a magyar vitézek és a kapitányuk, György, hű maradt esküjéhez. Eddigre a magyar vitézek körülkerítették a meglepetésükből fel sem ocsúdott törököket, akik az erőtlen csetepaték után csakhamar letették a fegyvert György előtt, de élve elvonulhattak a vidékről. 

A furfangos haditett persze nem maradt jutalom nélkül. Zápolya János, a zavaros idők egyik Magyar királya örökös nemességet és címert adományozott Györgynek. A címerpajzson a hőstettre utaló, medve állt, amely hátsó lábain áll, mancsait ragadozásra nyújtva készül rárontani az ellenségre. A sisak dísze pedig három szál liliom, ami azt jelképezi, hogy Pázmándy György hadvezérként meg tudta védeni vitézei életét, kegyes úrként meg tudott kegyelmezni a hitetleneknek, akik letették előtte a fegyvert és a harmadik szál pedig, hogy erős akaratú férfiúként meg tudta tartani Isten előtt tett esküjét. Nemsokára az egész vármegye török kézre került, de ezt a várat többé már a szultán csapatai sem építették újjá.

Ezért viseli a nemzetségünk minden tagja immár 484 éve büszkén a medvés címert, ami hamarosan rád száll kisfiam. Légy büszke és méltó a nemzetséged ősi jelvényére!

Abban az időben Szapolyai mellett egy szerződés miatt I. Ferdinánd is magyar királynak mondhatta magát, akinek a dédunokája, III. Ferdinánd aztán 1638-ban, tehát jó száz évvel később, amikor az egyesült európai seregek már Buda visszavételére szövetkeztek, megerősítette a Szapolyai féle címeres adománylevelet.

Hát így volt, és aki nem hiszi, az járjon utána!