innen idézve 2008.07.11. 17:02

 

A Tihanyi Apátság alapítólevele (1055) egy útra hivatkozik, amely a Fehérvárra menő hadiútra (feheruuaru rea meneh hodu utu rea) vezet.   Tehát a hadiút a Balatontól északra futott.  Bradák Károlynak (Fehérvár - fehér folt. 1995.) köszönhetőleg tízegynéhány éve tudjuk, hogy Fehérvár alatt nem a mai Székesfehérvár értendő, hanem Buda, de az alatt sem a mai (amelyet IV. Béla alapított a tatárjárás után), hanem az, amelyet Szt. István építtetett  koronázó székesfővárosnak a fővárosaink dunai sorában, valahol Akvinkum fölött, megjegyzendő: az országos úthálózat gócpontjában, s a XVII. század végén még megvolt.  Alighanem a habsburg várrobbantó hadművelet keretében tüntették el a föld színéről, a köveit pedig széthordatták olyan új telepesekkel, akiknek fogalmuk sem volt, mit hordanak szét.     A Fehérvárra menő hadiútnak is el kellett tűnnie, legalábbis annak a szakaszának, amely Fehérvár nyomára vezet.

 

A hadiút nyomvonala tehát a Balaton fölött, a vége Akvinkum körül keresendő, s a római-kori katonai úthálózat térképén találtam meg.  A nyomvonalat kijelölő pontok:

 

  1.) ,,független" nyom Mogentiana, azaz Tüskevár és a Somló-hegy, ahol a régi borostyánút egyik karavánállomását a rómaiak átépítették erőddé, s ahol néhány éve légifelvételről megtalálták az addig csak krónikákból ismert erőd nyomait;

  2.) a Rába-völgy alja, Bodajk, illetve a Zámoly és Csákvár közé eső Badacsony-hegy, amely III. Henrik Fehérvár ellen indított negyedik (1051-es) hadjáratának útvonala; a Mosonból - feltehetőleg Bodajkon át - Fehérvárra tartó Orseolo Péter szintén Zámolyig jutott (1045).  Ha Henrik császár vagy Péter a mai Székesfehérvárra tartott volna, Bodajknál délre kellett volna kanyarodniuk, ehelyett még jó 15 km-t megtettek Buda felé. A Bodajk-Buda szakasz létezéséről Anonymus  tanúskodik, aki szerint Árpád seregével Budáról ment Bodajkra. Az akvinkumi út a bodajki és zámolyi helytörténetben is szerepel.

 

Az útvonal a Rába völgy aljától, illetve az osztrák határtól kb. Városlődig a mai 8-as úttal azonos.  Az attól kezdve eltüntetett akvinkumi szakasz Zirc-Bodajk-Zámoly-Bicske-Zsámbék-Pátyon keresztül folytatódik. Az eltüntetés úgy értendő, hogy a fontosabb pontokat néhány kilométeren ténylegesen megsemmisítették, az ilymódon szétvagdalt többi szakasz pedig sokadrendű helyi úttá süllyedt, a mellettük álló községek elsorvadtak, köztük az újkőkortól lakott Bodajk és Bicske. A Páty utáni szakaszt nehéz kikeresni, hiszen a központhoz közeledve az úthálózat itt már ezer vagy többezer éve is összesűrűsödött, de Ürömön át biztosan vezetett út Akvinkum fölé (Csillaghegyre és Budakalászra).

 

A Zirc és Bodajk közötti szakasz fontosságát mutatja több Árpád-házi alapítású templom (Zirc: cisztercita apátság 1182, Jásd: bencés apátság 1164, Csatka: pálos templom, Bodajk: Szt. István épített kápolnát a Szűzanyának.  Bodajk a legrégibb szentkutas Mária-kegyhelyünk. A Bodajk és Bicske közötti - mindkét végén elvágott szakaszt lerombolt várak szegélyezik (Csókakő, Csákvár, szerintem Csákberény, a közelben Oroszlány stb.) és végig ,,hadi" helynevek (pl. Zámoly előtt Táborhely, Csákberénnyel szemben Strázsahegy, Bicske fölött Táborállás, Mány fölött Felsőörs, Üröm fölött Táborföld).

 

 

 

Bodajk hadászati jelentőségét - Árpád után - Szt. István gyakori látogatása és Szt. László egy hadművelete is tanusítja.

 

A hadiút katonai emlékei közül talán a legfontosabb az úgynevezett ,,felperzselt föld" stratégiája.  Ez lényegében területvédő harcmodor, ami abból áll, hogy a jellemzően hatalmas sereggel támadó ellenséget elzárják az utánpótlástól, helyszínen található élelmiszertől, információtól, és gyors, váratlan  könnyűlovas rajtaütésekkel éjjel-nappal zaklatják, ritkítják, demoralizálják. Elengedhetetlen háttere az infrastruktúra, szerencsémre Tóth József után nem kell elmondanom.  A felperzselt föld stratégiáját eleink már az antik görög krónikások idejében is ,,ősidők óta" alkalmazták. Magam már tényként kezelem, hogy a magyar alaplakosság legalább az újkőkortól itt élt, s csak ötvöződött a hírértékesebb, de kisebb létszámú preszkítákkal, szkítákkal, posztszkítákkal. 

 

Ezt a stratégiát alkalmaztuk III. Henrik német-római császár ellen.  A védekezést Béla herceg irányította, s a hadiút illetve a Rába-völgy környékén lakó területvédőket zalaiakkal és göcsejiekkel is megerősítette.  A vértesi csatát történelmi tényként tanuljuk, holott sem a Képes Krónika, sem Magyarország hadtörténete nem tud róla, s feltehetőleg nem is került rá sor. Mire Henrik odaért, serege rég fel volt morzsolva, legföljebb becsületből, tessék-lássék vehette föl a harcot az ott várakozó friss magyar erőkkel. Ráadásul embereivel nyilván tudatták, hogy akkor kapnak enni, ha aláírja a békeszerződést.

 

Ugyanezzel a stratégiával vertük vissza I. Dáriusz támadását, akkor és onnan nézvést mint ,,dunai szkíták",  (Kr.e. 516. Győrfi János: Az óperzsa birodalom tündöklése és bukása. Anno).  A perzsák veszteségei a görög krónikák szerint több tízezerre, a mi krónikáink szerint 80 ezer emberre rúgtak.  A támadók főparancsnokának nevét tudjuk: Hiszteisz, valamint, hogy a hadjáratban a már hódolt ión Miltiádész is részt vett.  Szkíta tárgyalópartnerük nevét nem tudom, bár talán kikutatható.

 

Ugyanezzel a stratégiával álltunk ellen a római agressziónak, akkor és onnan nézvést mint ,,szávai pannonok". A  több, mint 40 éves háborúban a  római hadvezérek nevét tudjuk: Kr.e. 12-ig Agrippa, utána Tiberius. A két pannon törzsfőnek csak a rangnevét tudjuk: mindkettő Bato névre hallgatott. Tiberius kétszer annyi légiót vetett be, mint amennyivel Galliát, Helvétiát és Britanniát elfoglalták, de így is csak intrikával tudott győzni, t.i. a két pannon vezért egymásra úszította. Pannónia elfoglalását Kr.u. 12. XII.16-án ünnepelte. 

 

Kizárásos alapon a tatárokat is így takaríthattuk ki az országból. A tatárok sehonnan máshonnan nem távoztak, s tőlünk sem azért, ahogy tanuljuk. Sajnos az akkori (IV.) Béla már nem állt a magyarok élére: éppen ellenkezőleg, ő elvesztette az országot, s nem ő szerezte vissza. Reguláris serege és jórészt idegen vezérkara megsemmisült, ő maga idegenben bujkált, külföldi segítség nem volt, a városok védtelenek voltak, de az épített tájban eldugott falvak területvédői még tudták a dolgukat. A tatár vezér, Batu nevét tudjuk, de a védekezést irányító magyarokét nem. Hisz még azt sem tudhatjuk, hogy kivertük a tatárokat. Pedig ideje volna megköszönni.

 

 

A Fehérvárra menő hadiút nemcsak egy borostyánút volt a sok közül, hanem a transzeurópai borostyánút-hálózat fontos kelet-nyugati gerincútvonala volt.  A Kárpát-medencét DNy-ÉK irányban szeli át, egy törésvonal mentén.  A limesen túli folytatása Hatvan-Miskolc-Nyíregyházán át megy tovább, keletnek Ungvár-Uzsoki-hágón, illetve Munkács-Vereckán át ,,Etelköz" felé. Észak-déli leágazásai  Szombathelytől az Adriáig illetve északnak, Vácon át Krakkóba és tovább, Hatvan-Salgótarjánon illetve Miskolc-Sátoraljaújhelyen át Kassára, s onnan tovább Lublón és Bialylstokon át Kaunasba. Ezen az úthálózaton tudta Attila felállítani állandó őr- és hírszolgálatát budai központtal Kölnig, Litvániáig, a Donig és Záráig.  

 

Az útnak Graztól nyugatra két ága van: 1. Augsburg-Strassburg, 2. Regensburg-Nürnberg-Köln-Aachen. Mindegyiket ismerjük: Attila járt Strassburgban és Kölnben, a ,,kalandozók" jártak Augsburgban és az Atlanti-óceánnál stb. Az aacheni gyógyvizes kegyhelyre a középkorban még rendszeresen folyt a magyar búcsújáró turizmus. Belgiumból, tehát az út nyugati végéről került elő például az Ómagyar Mária-siralom, s erre van Hollandia, ameddig az újkőkori Kárpát-medence mint ,,másodlagos központ" kulturális kisugárzása régészetileg ki van mutatva.  (Szolnok megye története a régészeti leletek tükrében. Damjanich János Múzeum. Szolnok, 1982.)

 

A hadiút tehát ugyanazt mondja, mint a magyar zene (Juhász Zoltán: A zene ősnyelve. Fríg, 2006.):  hogy tehát a Kárpát-medence egyaránt rendelkezik keleti és nyugati kapcsolatokkal.  Keleti rokonságunkról tudunk, bár a hunok államszervező tudománya talán több figyelmet érdemelne, s kiterjedt ázsiai rokonságunk egy részét talán éppen az ő jó kormányzásuknak köszönhetjük.  Ideje volna azt is vallani, hogy nemcsak Ázsia több országában találunk rokonnépeket, hanem Európáéban is.  Ezt egyébként Varga Csaba nyelvészetileg is  ékesen bizonyította (Az angol szókincs magyar szemmel). 

 

Nyugati rokonságunk első ,,tényezője" a Kárpát-medencei alaplakosság, akiknek a révén az európai őslakosok legalább kulturális rokonai vagyunk, legalább Belgiumtól a Baltikumig és a finnugorokig.  A másik tényezője az oda is keletről, hun szomszédságból ,,benépvándorolt" gótok, katalánok, longobárdok  és társaik, a harmadik pedig a hunokhoz sokban közel álló kelták. Ha nem is a testvéreink, talán a barátaink sem voltak, de a britekkel, skótokkal, eredeti angolszászokkal, északi germánokkal stb. együtt hasonló törzsszövetségi rendben éltek, s valakik őket is kierőszakolták a régi rendből. Ugyanez érvényes az ázsiai rokonságunkra, akik már régen muzulmánok vagy buddhisták. Akikkel nem vagyunk semmilyen rokonságban, azok a nyugat máshonnan származó - latin stb. - népessége. Talán nem véletlen, hogy az utóbbiak mintha egyáltalán nem lennének képviselve a hozzánk települő vagy betelepített nyugati nemzetiségeink között.    

 

A hadiút, pontosabban a transzeurópai borostyánút tehát hazánk úgynevezett hídszerepe szempontjából is méltó a figyelemre. Amely hidat inkább időben, semmint térben kellene elképzelni, s pilléreit egy a mainál okosabb rend emlékére alapozni. A borostyánút és hálózata ma is bejárható