Nem miértünk Uram, nem miértünk,
hanem a Te neved dicsőségéért.

Rögtön az elején le kell szögeznem, hogy nem vagyok jó katolikus és a szó szoros értelmében vallásos sem. Hiszem az istent, hiszek a jóságban, a szeretetben és a megváltásban. De nem vagyok templomba járó. Olyan dolgokban is hiszek, amiket az egyház nem vall, vagy kifejezetten tilt is. Főként a mágikus és a gyógyító dolgok ilyenek. Ahol az egyház kuruzslást és ördögi praktikákat lát, ott én népi bölcsességet és évezredekre visszanyúló tudást.

Azt mondják, hogy a vérnyomás és az önkép szorosan összefonódó jelenségek. Aki magát túl sokra tartja, az magas vérnyomással kűzd, a magát alulértékelő következésképp alacsony vérnyomástól szenved. Nem tudom mennyi ebben az igazság, a magam részéről akát igaz is lehet.

Tényleg az történik aminek történnie kell? Meg kell élni a poklot, hogy a menyországot megtaláljuk? Ami a földön körülöttünk van, az lehet jó, lehet rossz, lehet gyönyörűséges és lehet nyomorultul rút. A végső igazság -ha van, már pedig én hiszem hogy van, bennünk él, általunk él de tőlünk függetlenül létezik.

Olyan korban élünk, ahol emberi kapcsolatnak hisszük az előttünk lévő kis ablakon keresztül beszűrődő elektronikus zajt. Bezárkózunk otthonunkba és hisszük, hogy ezen a borzasztóan szűk keresztmetszeten át a világ tárulkozik ki nekünk. A fotleból nézzük végig hogyan pusztulnak el emberek a háborúkban, természeti csapásokban, hogyan vész el életek munkája. A kisablakot becsukjuk ha úgy akarjuk és olyan világra nyitunk rá, amilyenre csak szeretnénk. Filmek, marketing és konzumidiotizmus, édes-ragacsos cukormáz, rózsaszín álomvilág. Vagy a megvalósult poklok, a szájenszfiksön, szerepjáték, pszichothriler. Csak ki kell választani a megfelelő adathordozót.

Az internet korában elfelejtünk rácsodálkozni a szemünk elé valóságban kerülő dolgokra. Köszönés nélkül, elfordított fejjel megyünk egymásnak szemben vagy libasorban egymás háta mögött. És néhány szó sem esik a szembejövővel -mit is mondhatnánk egymásnak? Idegenek vagyunk. Elidegenedtünk. Tegnap Lackó mondota: Talán ismerek valakit az ország másik feléből, de nem tudom kik a szomszédaim.

Határvilágban élünk. Az emberiség egy küszöb előtt áll, amit átlép majd. Novus Ordo Seclorum, olvasható a zöldhasún. A világot jelentő papírlapokon, amik a világ sorsát igazítják. A pénz a bankok bíbliája, a bankok Mammon isten fényes templomai. Milyen lesz az a szép új jövő, a kilalakulóban lévő Új Világrend?

Régóta, úgy a nyolcvanas évek közepe óta tudom, hogy 2035ig elkezdődik, de talán be is fejeződik a következő nagy világégés. Minden jel arra mutat, hogy Irán és Izrael háborút kezd. Az egyik már atomhatalom, a másik meg ott van az atomfegyver kapujában. A folyamatot végignézzük a televizualizációs házioltárunkon, az interneten, újságokban olvassuk és úgy teszünk, mint ha valami távoli galaxisban veszekedne egymással néhány rakoncátlan idegen.

Elordított fejjel megyünk el a szembejövő mellett. Eltorzított lélekkel értékeljük a helyzetet és vonunk le ostoba konzekvenciákat, amikből setesuta konklúzió következik. Ez a megvalósult Idiokrácia. Pedig csupán egy dolog hiányzik a boldogsághoz, a világ boldogságához: A szeretet.

Tegnap ahogy a varrónőtől jöttem haza, a buszmegállóban megszólított egy lepukkant csöves. Nálam talán 10-15 évvel idősebb nő. Részeg volt, összepisálta magát, koszos, büdös és még pénzt is kért. Valamennyi aprót adtam neki. Többet akart, "gyógyszerre kell" ezer forint. A buszmegállót takarító férfi gorombán puffogott magában, hogy ez már megint itt tarhál. Aztán elmondta, hogy ez a lerobbant, koszos és büdös emberi roncs tanárnő volt.

Hogy jut egy tanárnő odáig, hogy a falujában a buszmegállóban részegen tarháljon az összepisált nadrágjában? Micsoda világ az, ahol akár a maga hibájából ilyen állapotba kerülhet egy ember? Egy tanárnő?

Amikor a hajléktalannak és kéregetőnek pénzt adok, nem érdekel mire költi, az nem az én dolgom. Ha azt mondja gyógyszerre kell, akkor én gyógyszerre adok. Ha azt mondja kenyérre, akkor arra. De akkor is odaadom neki azt a pár tíz forintot, ha eleve alkoholra kéri. Nem az én dolgom, hogy mire költi. Az én dolgom az, hogy segítsek rajta amennyit tudok.

És ilyenkor nem alamizsnát adok, hanem áldozatot hozok. Áldozatot egy olyan világban, ami nem ismeri ezt a szót, főként a tettet. Olyan valóság fényét tükrözöm vissza magamról, ami talán soha nem volt, talán soha nem fog eljönni -de nekem csak annyi a dolgom, hogy legalább a lehetőségét megmutassam másoknak.

Nem értem Uram, nem értem hanem a Te dicsőségedre.