Minden mindennel összefügg! Anyanyelvünk rendelkezik azzal az ősi erővel amivel környezetünkben más népek nyelvei nem. Magyaráznak a szótöveink. Hogy is nem természetes ez ma nekünk? Hiszen magyarázni csakis magyarul lehet... A szótövekből toldalékokkal és ragokkal képezzük szavainkat. A szótövek határozzák meg az alapot, a járulékok meg a finomhangolók. Kor-kör-kar-kár-kér // kert-kertel. Ezek mind egy tőről fakadnak. Hoppá! Magyaráz a nyelvünk: egy tőről fakad! Ne menjünk el e mellett sem úgy, hogy rá ne bólintanánk: Igen, ez a mi édes ékes anyanyelvünk.

Most rajzolnom kellene, hogyan is kötődnek ezek a szavak, de elmagyarázni sem lesz nehéz. Magyarán szólva körbeírom...

Tehát Karjainkat magunk előtt ívesen összeérintve kört alkotunk. Egyik karunkat magunk előtt tartva tenyérrel befelé intve kérünk, az ártó szándékot ugyanígy tartott karral, kifelé forduló tenyérrel tartjuk távol, így előzve meg a kárt. Amit karunkkal körül kerítünk, az a kert. Mikor kertelünk, járunk a kérdés körül. Ezzel korlátolva a külső világot. Ahogy a kerítés is egyféle korlát.

Ez most onnan jutott eszembe, hogy szóba került a "vala". Érdekes határozó szó. Eleink bölcsességeket mondtak volt; amik a maguk idejében megállták a helyüket, de az idő, a kor és a műveltség meghaladta annak igazságtartalmát vagy jelentőségét. Ma már nem mondanák talán maguk sem. No de ezzel szemben a vala egyfajta folyamatos múlt, ahol a hajdan volt igazság a mai napig álló, azaz élő. Ha bölcs Salamon mondá vala, akkor bizony a hangos fingnak ma sincs szaga, de amelyek csúszva másznak, ma is rettentő bűzt okádnak. 

Érdekes, hogy a "vala" kapcsán nem merül fel annak párja. Mert bizony mondám néktek, a vala párja a vele (val-vel ragunkban még él e kettősség). És amennyiben a vala a folyamatos múlt, úgy a vele is hasonlatos. Az bizony nem azt jelenti, hogy itt és most, hanem most és mindörökké.

Veled Uram, de nélküled. Így nyer értelmet a kijelentés. Magam küzdök, de veled vagyok. És ha én veled vagyok, akkor te velem vagy; most és mindörökké.