pokolra kell annak menni...
Sok olyan hangszer van, amitől egyszerűen elindul bennem valami nagyon ősi érzés. Ilyen a duda is. De nem án a brave skótland, hanem a magyar kecskeduda. Mert az ám az igazán zene!
Nézegettem már árakat. A pengetős hangszerek nem állnak hozzám olyan közel, talán a dorombot leszámítva. Bár az is levegővel működik... De szeretnék egy fujarát meg egy kecskedudát. Van furulyám, tilinkóm, dorombom, meg egy dizseridu. Nem ausztrál fa, hanem valami bóvli bambusz.
Furulyán még ippeg elbohóckodok, de a tilinkón nem nagyon tudok dallamot fújni. A dizseriduról nem is beszélve. De abban nagyon biztos vagyok, hogy a (nem skót) duda igen nagy szerelem. Eszemben nincs leszólni a skót dudát és dallamokat, de azok nem az enyémek. Arra legyenek büszkék a rőtszakállú szoknyások.
Magyar szívnek a magyar zene talál leginkább. A dudaszóban ott él egy dicsőséges ősi múlt. Miközben a lelkem kiürül útban munkába menet azon ábrándozom, hogy olyan szabadon élhetek ahogy a dudaszó száll a szélben. Nem állíthat meg más, csak a kék ég határa és a magas bércek.
Beszolda