Egyszer volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren innen, de az üveghegyen túl, volt egy dimbesdombos vidék. Itt élt egy Térderosszul Hasanagy nevű remete. Kicsinyke házacskájából ritkán mozdult ki, de akkor elővette minden bátorságát és tekerentyűvel vágott bele a nagyvilágba.

Gondolt egyet ez a Térderosszul Hasanagy, és a hosszú tél után, amikor a tavasz első napsugarai már bekacagtak ablakán, elpvette a fészerből a tekerentyűt. Olyan régen pattant már rá utóljára, hogy attól félt, fel fog borulni, de a tekerentyűzést nem lehet elfelejteni.

Térderosszul Hasanagy igencsak szerette a tekerentyűjét. Ez volt az egyetlen szál, ami a nagy és ismeretlen világhoz kötötte a remetét. Gondolt hát egy nagyot: Ő bizony, nekivág a világnak az öreg tekerentyűvel. Méghozzá arra megy majd, ahol gyerekkorában sokat járt, kelt. Felidézte régi emlékeit, na meg a térképeit is elővette, és hozzáfogott útvonalat tervezgetni. Könnyű legyen az út, de azért kelljen taposni a tekerentyűt. Szép legyen az út, ne is túl forgalmas, ne is nagyon elhanyagolt. Olyan legyen, amilyen a pont jó -punktum! Térderosszul Hasanagy, a dombi remete, végül ki is találta merre induljon.

Ahogy rendezgettem a régi ház padlásán talált lomokat, találtam egy borítékot, benne megsárgult papírost. Kézzel rajzolt térkép volt rajta. Megtetszett az útvonal, így elhatároztam, hogy mi is megjárjuk. Gödöllőröl indult az út, Isaszegen, Pécelen át, Budapestre, Ott a Naplás tóhoz, majd Cinkotára. A terv szerinti útvonal nagyjából 29 km.

Mi  nem pont arra mentünk, mert Pécelig követtük a főutat. A Naplás tónál bevártuk Feriéket, akikkel aztán Mátyásföldön tekeregtünk egy keveset. Én még  nem jártam Erzsébet ligeten. Jobban mondva, amikor utoljára arra jártam, még gépfegyveres ruszkik álltak az elkerített lakótelep minden kapujában.

Most meg egy kis vásárocskába botlottunk. Én meg egy általános iskolás osztálytársamba. Szegényt "leanikóztam", holott emlékszem a nevére. Utólag ez már bizonyítványmagyarázásnak tűnik :)

Végül kimentünk a repülőtérre, ahol szintén nem jártam eddig, mert gyerekkoromban ez még szintén elzárt ruszki katonai terület volt. Most meg a porkavaró szélben egy kite, vagy landboardingos srác, néhány sárkány eregető, bringások, meg pár autós volt kint. 

Bekaptunk pár kocka browniet, szívecském sütötte. Beszélgettünk még a defektek lélektanáról, a túrázáshoz szükséges előkészületekről, aztán elköszöntünk, Feri és Lívi az egyik irányba, mi meg a másikba. Keveregtünk még egy keveset a régi utcákon, megnéztük messziről a régi házunkat. Aztán HÉVvel haza. 

Összesen picivel több, mint negyven kilométert mutatott az óra. Pontosabban az enyém félúton feladta a szolgálatot. Úgy néz ki, hogy a fő egység működik. Arra gyanakszom, hogy a tartó konzolnál csatlakozó vezeték sérült. Talán csak a forrasztása lett érintkezési hibás. Ahogy néztem, sajna azt sem tudom szétszedni, pedig ez volna az egyszerűbb dolog. Rosszabb esetben a relé nem húz be. A mágnes meg nem nagyon tud tönkremenni...

Lényeg: A tekerés nagyon jól esett, az út általában szép volt, a tónál nagyon finom volt a napsütés és a szellő, az erdő még mindig nem nagy durranás, és még mindig nem sikerült kipucolni. Mátyásföldet pedig még mindig szeretem.