A tegnapi szürkeség után ma aranyszínben ragyogtak szemközt a hegyoldalak. Felettük szégyenlősen, acélszürke felhők közé bújva mosdatta a fényben arcát a hold. Különös és felemelő látvány volt.

Érzések kavarognak bennem, jönnek-mennek a hangulatok. Mintha különleges beavatásra várnék, egy távoli, ismeretlen helyről. Vagy sokkal közelebbről, a lelkem mélyéről, a múltból, a jövőből, ki tudja merről.

Ócska irredenta dalokat és nemzeti érzelmekkel teli gyönyörű verseket hallgatok reggel óta. Szép kincses Kolozsvár, honvéd áll a Hargitán, a víz szalad de a kő marad.

"...Uram, tudd meg, nem akarok élni, csak magyar földön és csak magyarul! Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni, jobb ha szárnyam már most porba hull. De ezt a lelket itt hagyom örökre, s ez ott víjjog majd a Kárpátok havasán. Én belesírom, minden, minden ősi rögbe: igen, ez, ez az én hazám..."

És csend.

És csak távolról villanó fények cikáznak valahol messze, az érzékelés határán. A lét és nem lét közt elterülő hatalmas pillanat mindent beszippantó kürtőjéből kiszüremlő életérzés.