Már az ókorban ismert volt a biológiai hadviselés. A kutak megmérgezése, fertőzések elterjesztése, vagy a "gonosz" rovarok ellenségre szabadítása olyan praktikák, amiket nem korunkban talált fel a hadászat. A prekolumbiánus társadalmakat a behurcolt fertőzések törölték el, északon pedig az indiánokat szándékosan fertőzték meg a katonák.

Csak ki kell irtani az őslakosokat, így aztán nincs kivel és miről tárgyalni. Virtuális korunkban az efféle harc is részben áttevődik virtuális színterekre. Irán az atomprogramját működtető Siemens gépeire kapott egy jókora fertőzést. A Mátrix generációnak nem okoz különösebb fejtörést a kiberháború gondolata és az Avatárokkal vívott ütközetek.

Mindeközben különös bája van a hagyományörzésnek. Nemrég néztem egy filmet valami Japán szamuráj fesztiválról (Szoma Nomaoi). Itt lebeg a szemem előtt egy kép, ahol római légiók masíroznak, vagy vikingek mérik össze erejüket a ködös tengerparton. De beszélhetünk a magyar kultúra felelevenítésén fáradozókról is.

A különös a dologban, hogy ezek mind csodásan megférnek egymás mellett. A kiberháború és a hagyományőrzés művészete. Az ősök értékeinek tisztelete megtanít a jelen értékeink tiszteletére.

Ami ideológiai szinten (miket beszélek?) és persze virtuálisan megfér egymás mellett a könyvespolcon, a könyvek lapjain, az ujságárus standokon, a cikkek hasábjain, a tévécsatornákon egymást követő műsorokban, az az életben is elférhetne békében. Persze ha az Andrássy úton vonagló csupaszseggűekről beszélek, akkor homofóbnak titulálsz. Közben meg nem a homofóbiám forog, hanem a gyomrom. Ahogy neked az én magyarkodásomtól. Döntetlenre áll a meccs akkor is, ha én meg akarlak győzni és te meg akarsz győzni és mindkettőnknek igaza van de egyikünknek sincs igaza.

Háborgunk amin csak lehet, mert háborogni jó és ráadásul nem is építő jellegű elfoglaltság. Mig mi háborgunk, háború dúl a fejünk felett. Az enyém felett, a tiéd felett, a miénk felett. Az emberiség a természettel háborúzik és időjárást, katasztrófákat, földrengéseket meg cunamikat és hurrikánokat meg a többi embert okolja saját halandósága és nyomorúságos sorsa miatt.

Persze minden szülő egyben gyilkos is, mert az élettel megengedett egy halált is. És még ha boldogok és elégedettek vagyunk létünk vívmányaival, akkor is csak egy apró csavar vagyunk a mindent magában foglaló gépezetben.

Háború van, és még csak nem is tudunk róla. Men akarunk tudomást venni róla. Ez a háború egyidős a nyugati meg a keleti civilizációval is, az emberiség történelmével. A hadviselésből kilépni nem lehetm mert katonái vagyunk úgy is, ha csak elvégezzük a dolgunkat. A ránk mért feladatot.

Vagy hát ki lehetne lépni mégis, ha összefogva nekilátnánk egy alternatív társadalmat felépíteni. Eddig az ilyen vállalkozások mind rendre beleolvadtak végül a fennmaradásért vívott globális harcba. Utópisztikus alternatív racionalitások meg nem léteznek. Ahoz egy másik bolygó kellene. Közben mégis azon jár az agyam, hogyan lehetne a lehető legkevésbé részt vállalni a jelen folyamataiban. HOgyan lehetne kitörni abból a körfoorgásból, amire a legkisebb befolyásom sincs. Hogyan lehetne úgy önfenntartóvá válni, hogy közben szervesen illeszkedjünk a természetbe és a lehető legjobban használjuk adottságainkat.

Adottság alatt az intuíciót, az empátiát, a kitartást értem, meg olyan csak ránk jellemző képességeket mint a jó felismerése és az erkölcs ismerete. A mai kultúra alapvető gyengesége, hogy Káin és Ábel történetéből vezet le minden emberi jellemvonást: Nem élhet az egyik mig él a másik... Pedig dehogy nem, sőt!

Végre azt kellene megérteni, hogy csak együtt (vagyunk) képesek megérteni a körülöttük lévő világot és csak együtt (vagyunk) képesek a boldogságra. Én arra az alternatív világra vagyok kíváncsi, ahol kettejük áldozótüzének füstje együtt száll az Isten dicsőségére fel az égbe. Csak az olyan megmérettetést szeretem, vállalom és vallom, amiben minden induló nyer akkor is, ha csak az egyik győz.