A mai napon letelt az aláírástól számított két hónap és még semmi kilátás valami rendes dologra. Igazság szerint komoly kesergés van. Erre készülve vettem néhány sört, de nem volt kedvem hozzálátni iszogatni egyedül. Nem gondolom, hogy két három doboz sör bármit is megoldana. 

Volt két jó hely, ahonnan választ vártam. nyilvánvalóan egyikre sem kellek, mert az egyiknél megmondták, a másiknál meg válaszra sem méltattak. A kiírásnak mindkét esetben megfeleltem volna, de előre le lehettek zsírozva. Nem savanyú a szőlő, de mindkettő költségvetési intézmény volt. Emlékszem amikor egy ilyen helyen kezdtem dolgozni miután beprotezsáltak, nekem kellett elvinnem az állásomról szóló hirdetést feladni. Nincsenek illúzióim munkakeresés kapcsán.

Mindazonáltal arról sincsenek, hogy mennek a dolgok mostanság jobb sorsra érdemes hazánkban. Sem az embernek, sem a munkának nincs értéke, de még csak a munkáért kapott pénznek sem. Minap vitatkoztunk arról, hogy mi mennyibe és miért annyiba kerül. Persze arról a szalámiról volt szó, amiből a mesterségek ünnepén vettünk egy kis darabot 4000 forint/kilo áron. Mi kerül ezen a kolbászon 4000 forintba? Például az, hogy valódi hús van benne. Meg szakértelem, meg szeretet és nem víz meg tartósító és kiegészítő kemikáliák.

Nem mintha olcsó volna, de érdemes elgondolkodni, hogy az 1000 forintos sertéstarja amikor sülés közben felére megy össze, vajon mennyi víztől szabadul meg? Más szóval mennyi vizet vettünk hús árában?

Onnan is megközelíthetjük a dolgot, hogy miért nem telik rá? Ez a jobb irány szerintem. Azért nem, mert az átlagember keresete az elmúlt húsz évben nem követte az átlagember életszínvonalának bekerülési költségét. És amikor átlagemberről és átlagos életszínvonalról beszélek akkor arra gondolok ami 20 éve elérhető volt Magyarországon. Ugye már akkor 20-60 éves lemaradásról beszéltünk a nyugat felé. Akkoriban nem gondoltuk volna, hogy mi fogunk Ausztriába járni nagybevásárolni. Nem a kivehető ajtajú turmixgépre és a "gorenye" fagyasztóládára gondolok, hanem az élelmiszerre: Cukor, kenyér, téliszalámi, gyulai kolbász, váci tej, ilyesmi... ezek a lajtán túl olcsóbbak, mint idehaza.

Amikor úgy 91, 92 nyarán hirtelen felment egy kilo krumpli ára 60 Ft-ról 200-ra, a meki felvitte az adag sültkrumpli árát 80-ról 220-ra. A krumpli ára őszre visszament a normálisra, a mekiben meg maradt ott, ahová emelték nyáron. Mint a benzin. Azon minden nemzetközi mozgás nagyot tol felfelé de alig esik vissza mire vége a bonyodalomnak. Mert a tartalékok, a beszerzés, a blablabla meg az ingyombingyom. Indok van ezer. Csak a fizetések emelésére nincs elég indok.

Aztán jön a külföldi befektető, aki itt profitot akar, nem munkavállalói nyavalygásokat, meg fizetésemelést meg normális munkakörülményeket. Arra kíváncsi vagyok, hogy ugyanezért a munkáért mennyit keres egy eladó Angliában. Hogy ott is megy a baszogatás, az szinte kétségtelen számomra is. Bár egy angolt nehezebb baszogatni, mint a Kelet-európai, vagy indiai, pakisztáni bevándorlót, most a válságra hivatkozva talán "rájuk is jár" a rúd. Nem akarok megint számháborúsdit játszani, hogy mikor mi mibe került, meg mennyit keresett az átlag és hogy abból mire telt, de megértem aki visszasírja a Kádár rendszert. Még akkor is, ha a Kádárféle rendszerekkel nem értek egyet. 

sok baloldali elvet szükségesnek érzek ahhoz, hogy normálisan működjön az ember és a társadalom. Még akkor is, ha amúgy jobboldali konzervatív vagyok. Hiszek abban, hogy az emberi értékek összeegyeztethetők az Isten rendelésével és a világ(egyetem) működésével. Hiszek benne, hogy eredendően mindenki tudja a jót és érzi a helyeset. A többi nevelés kérdése.

Hová kanyarodtam megint? A lényeg, hogy nagyon rosszul érzem magam a munkahelyemen és attól is rosszul érzem magam, hogy rosszul érzem magam. ez így valószínűleg nem egészen érthető. Szarul esik, hogy olyat kell csináljak, amivel sem egyet nem értek, sem nem vagyok tőle boldog, sem büszke nem vagyok rá. Ráadásul azzal sem vagyok elégedett amit keresetképpen kapok. Ezek összessége meg azt sugallja, hogy valamit megint nagyon elrontottam. Ettől aztán megint csak nem vagyok boldog.