Felébredtem fél kettőkor, négykor, ötkör. Fél hatkor szól az ébresztő. Nem megy az alvás, nem vagyok sem nyugodt, sem magabiztos, de még csak túl boldog sem.

Minden új dologtól félek általában, de ez nem ilyen. Ez valami más, amit nem tudok megmagyarázni. Illetve csak magyarázni tudok, de az meg más számára értelmezhetetlen. Egyáltalán nem arról van szó, hogy munkaundorom van. Sőt, nagyopn örülnék, ha végre azt csinálhatnám, amit elvileg szeretek.

De itt nem ez a helyzet. Nem akarok nagyon belekezdeni, mert csak panaszkodásnak tűnne és tényleg az is. Viszont a tisztánlátáshoz a körülmények is fontosak. Már pedig csak (zavaró) körülmények vannak most. És van egy nagyon zavaró körülmény, amin igen nehéz túltenni magunkat. Ez mi magunk vagyunk.

Soha nem éreztem még azt munkával (pontosabban munkahellyel) kapcsolatban amit most. Stresszelem magam, amit elég nehezen viselek el. Egész hétvégén ez a nyomorult cég járt a fejemben. Vasárnap kellett felhívnom a leendő főnökömet, hogy tud e már valamit a beosztásomról, mert pénteken amikor elmentem még a munkaügy nem tudott róla. Az meg szerencsétlen mondott valamit, de csak hogy mondjon valamit...

Nincs ruhám, nincs öltözőszekrény, nincs beosztás, nincsenek meg a tanfolyam időpontjai, eddig céltalanul csatangoltam bent, mert feladatom sem volt, nincs meg a munkaállomásom sem, aminek augusztus hatodikán nyitni kell, egyszerűen nincs semmi, csak ez az átható kínos gyomorgörcs és a stressz. És a hétfő reggeli izzadtságszagú és kétségbeesett készülődés.