Azt különösen gusztustalannak tartom, ha egy pályázatot úgy irnak ki, hogy már megvan a győztes. Azt meg, hogy most is erről van szó mi sem igazolja jobban annál, hogy két nappal a kiírt elbírálási határidő előtt megjön az elutasító válasz. Két nappal a pályázat beküldése után. Értem én ezt, költségvetési intézmény, kötelező meghirdetni az üres pozíciót még akkor is, ha már megvan rá az ember. Illetve csak akkor ha már megvan.

Kölcsön kenyér visszajár. Életem első igazi munkahelye úgy lett, hogy nagyon közeli ismerős bejuttatott. Sőt az állásomról szóló hirdetést mint első hivatalos feladat, nekem kellett elvinnem a postára feladni. Már akkor sem tetszett ez az eljárás, pedig akkor ott én voltam a kedvezményezett. Így, a másik oldalról nézve meg kifejezetten gusztustalannak tartom ezt az eljárást. Noha tudom, hogy általában így működik...

Egyébként sokat gondolkodtam azon, milyen állást képzelek el magamnak. Alapvetően kétféle. Nem óckodom a fizikai munkától, ha annak van értelme. A saját gazdaság például olyan, aminek látom értelmét. A régi vágy, a fogadó is olyan, ahol meg kell fogni a munka végét. Ez utóbbi ráadásul igazán közel állna hozzám. Valami eldugott hegy derekán, kellemes pihenő, menedékház. Hozzá azért kell egy pici gazdaság is. A másik lehetőség egy pusztai tanya, ahol egy hozzátartozó nem is olyan pici gazdaság dukálna. Önfentartás jeligére.

Mindezeket egy tanyán is el tudom képzelni, ahol be lehet mutatni a hagyományosan tartott magyar fajtákat, mellé előre egyeztetett módon vendéglátás, esetleg kocsikázatás a pusztában... Ötletek lennének, csak három dolog hiányzik. Pénz, pénz, pénz.

Most mellesleg egy kis favágásnak is örülnék. Kis testmozgás gyanánt, meg egy kis lélekemelő stresszoldás, ahol ki lehet engedni a felgyülemlő gőzt. A rönköket meg addig szapulni, amig fogpiszkáló nem lesz belőlük. Ezt persze pusztán szórakozásból!

A festés annyira evidens, hogy azt nem is említem, ahhoz csak vásárlók kellenek. Persze az sem ártana, ha az alkotó (én) és vevő ízlése megegyezik. Apróbb kompromisszumokat be tudok vállalni, de azért van egy határ. Na ezért nem leszek soha profi! Meg talán azért, mert nincs ilyen irányú kapcsolatom.

Sokat dolgoztam a kereskedelemben, és nem esik nehezemnre kiszolgálni a vásárlókat. Leginkább egy Ollivanders féle varázspálca boltban érezném jól magam. Vagy valami más varázskütyü boltban. Esetleg valami régimódi szatócsboltban, amik persze (már) nincsenek, vagy soha nem is voltak. A lényegen ez sem változtat. 

Ezen kívül jól boldogulnék utazó tudósítóként is, aki mindenfelé jár és a tapasztalatairól élménybeszámolókat tesz közzé. Esetleg étteremkritikusként is szívesen dolgoznék. Netalán hivatásos társalkodó. Régen volt ilyen is. Arra már nem nagyon gondolok, hogy a kommunikáció valamilyen céges formájában tudnék elhelyezkedni, hiába az a végzettségem. Hát ez egy ilyen világ.

A paletta tehát nem szűk, és az érdeklődési köröm is igen választékos. Aztán mégsem kellek senkinek. Pedig az utolsó időben csomó olyan pályázatra küldtem el az önéletrajzom, ahová úgy gondoltam, én vagyok a legkézenfekvőbb választás. Aztán a többségétől még csak annyi sem jön vissza, hogy dögölj meg paraszt. (És ebben a pillanatban érkezett egy levél: Meddig menne el egy álommunkáért?)