Egyre erősebb bennem a vágy, hogy megjárjam országunkat. Úgy értem azt a nagyot, amit ma határok vágnak el. Egyre erősebb a késztetés, hogy Hargitába, Gyimesbe menjek felszívni ami ott még megvan, amit itt mi már elfelejtettünk. És nem mellesleg elmenni azért, hogy ott is érezzék, nem feledkezett meg róluk mindenki. Hogy tudják, gondolunk velük. Hogy kinek van nagyobb szüksége a másikra, azt nem tudom.

A csángálás (ami itt nem harangozás, hanem kóborlás -de erről később még esik szó) úgy nézne ki, hogy előbb körül a régi határon. Pozsonytól Északnak haladva felső Magyarország -Kárpátalja -Erdélyország és Székelyföld  -Csángóföld. Aztán le Brassónak -Fogaras, el Nándorfehérvárra, Újvidék -Eszék, Le fiuméba, ami ugye az egyetlen tengeri kapcsolódásunk volt az utóbbi századokban. Onnan vissza Bécsnek.

Az út rettentően elnagyolva 3500 Km, de ez csak olyan kattintgatós, nem számolós. Ha az utat és a domborzatot is figyelembe vesszük, jó, ha a duplájával számolok. Igazán nem a határok érdekelnek, hanem az egykori magyar lakta, vagy magyar nevű települések. A határátlépések is igen megbonyolíthatják a dolgot. Szloivákiából néha át kell térni Csehországba, majd vissza, aztán ki Lengeylországba és vissza megint, majd Ukrajna, Románia, onnan Moldávia, majd vissza Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia és Ausztria (-Bécs, csak mert).

Aztán ha ezt kicsit kinöveljük, mert nem elég csak a határmente de érdekel a belső rész is, akkor aztán csak a Jóisten tudja megmondani mennyi az annyi. Már pedig úgy út az út, ha alaposan bejárjuk a vidéket. Ahogy már mondtam, a csángálás itt barangolsát jelent, nem csengetést. Némelyek úgy mondják, hogy a Csángók is a határt, a hágókat őrözték. Akik azt állítják, hogy a Székely törvények elől csángáltak volna, nem tudják, hogy a csángálás harangozást, csöngetést, csörömpölést vagy kolompolást is jelent, mert így üzenték az őrzők a vészt. Nem szebb ez, mint a törvény elől bujdokolni?

Hát ilyen történetekért kell menni oda, ahol minden baj ellenére megvan még az ősi tudás. Majdnem azt írtam az imént, hogy nyomor. Kétségtelen, nehéz helyzetben az ember hajlamos megfeledkezni mindarról, ami valójában gazdaggá teszi. És az sem nem a hírnév, sem nem a gazdagság, hanem az az egyenes gerinc és a tiszta tekéntet. Meg aztán annyi Erdélyi és Székely ismerős kérdezte már, hogy de szépek a hegyeink, nem jösz megnézni?

Szóval úgy van az, hogy el kell menni és felszívni amit lehet, hogy aztán hazahozzuk és kamatoztassuk. Ez volna jó mindenkinek. Ha akik mennek, azok vissza is jönnének, hogy el ne fogyjunk, ki ne vesszünk, el ne hagyjuk a tudást és azokat a kincseket, amit ma oly sokan elfelednek. Gazdagság van a Kárpátok gyűrűjében, mérhetetlen és szinte felfoghatatlan, amivel nem számolunk, mert elnyomja bennünk a mindennapok gondja-baja. Azokat kellene lerázni, hogy kinyissuk a szemünket és lássunk és észrevegyünk és megéljünk olyat, amit nyögve nem lehet.