Az átkozott internetnek köszönhetem, hogy sorra érnek olyan impulzusok, amik nélküle biztosan de legalább is nagy valószínűséggel elkerülnének. Az információs forradalomban maga az információ a legfurcsábban viselkedő valami. Azt sem tudnám megmondani, hogy mi... Néhol anyagi természetet mutat, máskor szellemi minőséget képvisel. Mint a fény, ami egyszerre anyag és energia is(?).

Nemrég Katinál szóba került néhány film. Tibetről, Buddhizmusról, a dalai láma Őszentségéről. Tegnapelőtt pedig valamelyik tévécsatornán adták Heinrich Harrer önéletrajzi regényéből készült, Hét év Tibetben című filmet. Akkor nem néztem végig, ma sort kerítettem rá. Tibet, a világ legtetején fekvő földi paradicsom, vagy éppen földi pokol. Mint birodalom, a 10. században élte virágkorát. Szellemi, néha politikai vezetője is a dalai láma, aki ma emigrációban vezeti el nem ismert kormányát, mely az 1959-es megszállással menekült Indiába. A hét év Tibetben írója, Heinrich Harrer -Osztrák hegymászó, egész életében jó barátságot ápolt Tenzin Gyatzo-val. 2006 januárjában, hegymászótársai közül utolsóként hagyta maga mögött a földi létet.

Tibet mindig érdekelt és vonzott. Nem a Kínai Népköztársaság Tibetje, a felszabadított és "vallási zsarnokságtól" megmentett Tibet, hanem a Bölcsesség Óceánjának Tibetje húzza maga felé képzeletemet. Nem a változatos politikai huzavona és a történelmi hovatartozás, a függőségek és alárendeltségek érdekelnek, hanem az ember útja a megvilágosodás felé. Mint létfilozófia, érdekel a Buddhizmus, és nem áll tőlem távol, hogy némely elképzelését a világról magaménak érezzem. Távolról sem vagyok buddhista, de érzem a filozófia mögött megbújó erőt, amely áthatja minden hit legmélyebb igazság iránti vágyakozását.

Tibet nem csak valami megfoghatatlan, magas szellemi minőséget és borzalmas fizikai elmaradottságot jelent számomra. Mint elnyomott és megszállt ország, emlékeztet hazámra. Tibet hol mongol, hol kínai fennhatóság alá tartozott, de még India is részt követel magának abból a himalájai területből, amit egykor Tibet gyűjtőnéven emlegetett a világ. Tibet mint ország elveszett, elkerülte a nagyhatalmak tekintete, amikor Kína bekebelezte. Tibet számomra a nem cselekedve tevés jelképe. Minek aggodalmaskodni egy kérdésen, ha van rá válasz? De egy megválaszolhatatlan kérdésen aggodalmaskodni még eredménytelenebb, hiszen az az aggódástól biztosan nem oldódik meg.

Tibet jelképezi számomra azt is, ahogyan az anyagba merült nyugati világ bekebelezi és felmorzsolja a szellemi és lelki aspektusokat. Ahogyan a jól működő gépeke a réteket, úgy szántja az élet anyaggal megmagyarázhatatlan síkjait az ideológia. A történelem másból sem áll, mint az egymást követő paradigmák felvirágzása és bukása. Azt látjuk, hogyan emelkednek fel a magasztos eszmék embercsoportok jólétét biztosítva, hogyan képeznek magas kultúrát. Majd következetesen azt látjuk, hogyan silányulnak el a világot mozgató rendszerek, amint önzés és kapzsiság veszik át az irányítást. Erről szóltak a görög városállamok, a római birodalom, erről szólt a középkori feudalizmus, a kapitalizmus, és bár a szocializmus soha nem vezetett jóléthez, az is erről akart szólni.

Tibet, a nem cselekvő tettek, a megfigyelés és a buzgó hit arra figyelmeztet, hogy világunk folyamatos változásban van. Szorgalmas kezek színpompás mandalákat alkotnak mások gyönyöréért, amit egy szellő szempillantás alatt szétszór az éterben. A színes homokból nagy gonddal szórt mandalák és a vajból faragott istenszobrok mind az elmúlásra és a változásra figyelmeztetnek. Ami egykor nagy volt, az majd kicsivé válik, és ami ma jelentéktelennek tűnik holnap hatalmassá lehet. Mi szemlélői vagyunk a történéseknek. Nem alakítjuk, nem vagyunk sem nyertesei, sem vesztesei, csak résztvevői a mindennapoknak. A nyereség és veszteség látszólagos és jelentőségét vesztett a hitben.