Ahogy egyre több olyasmi filmet nézek, mint amiket linkelgetek időnként, annál inkább azt hiszem, hogy itt kellene hagyni a várost végre, de egyszerűen nem visz rá a lábam, hogy elinduljak. Hogy mitől félek? A rengeteg függésem húz vissza, amitől az agyam tudja, hogy meg kellene szabadulni. Nem lesz hol lakni, nem lesz mit enni, nem lesz ez, nem lesz az... végül magam sem tudom mi nem lesz. leginkább a város.

Most is csak csüngök az ablakon, nézem a havas tájat, ahogy a köd mögé tűnik a szemközti hegy. Mennek sorra a mindenféle előadások. Közben a fejemben nem alakul a rend, amire várnék. Azt nem mondom, hogy egyre ködösebb, de nem is rendeződik olyan ütemben, ahogy azt várnám. Néhány kérdés megfogalmazódott bennem, néhány személy is, akik tudnak majd válaszolni, de az elhatározás még nem teljes.

Az is felmerült benne, hogy a kertemben, ami minden bizonnyal meglesz, gyógynövényeket kell neveljek. Mondjuk még azokhoz sem értek, de ez csak tanulás kérdése. Úgy is annyi mindent tanultam már, amire semmi szükségem nem volt, talán soha nem is használom. Persze ahogy ezt kinómondtam máris tudom, hogy nem mondtam igazat. Minden eddig tanultat hasznosítok a hétköznapokban. ez is csak egy kis kitérő volt.

Lelakkoztam néhány képet ami azt jelenti, hogy azokat már nem gyűröm tovább. Ha nincsenek is készen, de többet nem hozok ki belőlük. Nem tudok, nem akarok, vagy nem jött el az ideje.

Sok mindennel úgy vagyok, hogy nem érzem, hogy eljött volna az ideje. Aztán mire észbe kapok, már meg el is múlt. Aztán a kettő közt ott maradok sután. Aztán csak lesek, hogy mi történt, már ha észre veszem, hogy történt. Mert amikor kifelé nézek, akkor bent történik, amikor befelé, akkor kint történik és csak ritkán van úgy, hogy pont oda figyelek, ahol a történés éppen megjelenik. Valahogy ösztönösen tudom mikor mi, és hol történik, ezért vagyok képes konzekvensen kikerülni a megélését...

Ez persze nem jó egy cseppet sem, de talán pont ez a nekem szánt figyelmeztetés, hogy emeljem meg a valagamat és menjek világgá a tarisznyámba rejtett hamuban sült pogácsával. Akinek az a dolga hogy menjen, annak mennie kell és nem azzal kell gondolnia, hogy mi lesz az úton. Arra neki ne legyen gondja, arról majd gondoskodik aki küldte. Így a népmese. Én meg, mert nem népmesékből, hanem a deltából és a diszovericsenölből szerzem az információimat, ezt félve merem elhinni. Pontosabban jelenleg sehogy.

Azért annak van egy diszkrét bája, hogy az évezredes népmeséinktől óckodok, miközben a bevételorientált tudományos csatornáknak készséggel elhiszem... na már most csak arra volna szükségem, hogy belebotoljak abba az emberbe, akivel elbeszélgetve magához tér az a parázs, aminek a tüze úgy hiányzik. ostobán hangzik, de mintha csak a megbízóra várnék, hiszen vállalnám én, de mit?

Ha mondjuk az a gyógyítás dolog még élne, akkor azzal foglalkozhatnék. Aztán foglalkozom a gondolataim olajba öntésével, de az sem sokakat érdekel. Az most egy dolog, hogy pénzt nem kapok érte, de azt sem nagyon hallom, hogy ejj de jó, hogy de szeretnék én is hejj egy-egy ilyen képet, hogy a falamon az a hely a képedet várja...

Aztán itt van ez a megrögzött föld-művelés. Frászt! Egyelőre az van, hogy arra várok, hogy a föld műveljen engem. Ez mondjuk így elsőre morbid, nem meghalni vágyok, hanem arra a tudásra, amivel élővé tehetjük a tájat. A teremtő alkotásra. Ezt a teremtést gyakorlom akkor is, mikor ecsetet vagy egyebet ragadva mindenféle színes foltokat hagyok egy megfeszített vásznat.

Azt tökéletesen el tudom képzelni magamról, hogy járom a természetet, összeszedem amire szükségem van, nevelgetem a palántáimat és odaadom azoknak, akik nem tudják maguk összegyűjteni. Aztán a portám nyitva állna azelőtt is, aki épp arra járva, betévedve egy tál levesre vágyik. És azt is tudom, hogy ezt hegyxek lábánál kell megcsinálnom.

Ha most tökös legény vónék, ahogy nem vagyok, hozzáfognék a gyimesnek, a havasoknak, a csíki hegyeknek és összeszedném a tudást, amire vágyok. De nem vagyok és azt is hiszem, ogy nem véletlen az, hogy ide sikerült születnem, ahová. A szűkebb környék nekem a budai hegységtől a gödöllői dombságig van. Még a Pilissel sincs dolgom.

A kis és nagy dolgok közepette majd el is flejtettem, amiről írni akartam. 2009-ben hozták létre az első helyi pénzt, a sorpni kékfrankot -most pedig a rábaközi tallért. Ez is egy vesszőparipám. felemelkedni csak úgy lehet, hogy összefognak az emberek. Szép vó'na ha szeretetbű, de az is elég egyelőre, ha jól felfogott érdekből... Mert egy nyilvesszőt könnyű eltörni, de egy csávával lehetetlen... A magam részéről szorgalmaznám, hogy minél több térség jöjjön rá a helyi pénz ízére és lényegére.

Na már vissza is tértem az előző gondolatmenetre. Távol állnak tőlem a nagy szavak de néha kellenek. Hiányoznak a mulatságok, a társaság, a zene, az ének, a közös éneklés... Nem is emlékszem mikor énekeltem utóljára, ha valaha is előfordult. Nem arra gondolok, amikor félénken rázendítettem a szárszói borospincében a hazám hazám kezdetűre. Az csak olyan bátortalan kis torokreszelés volt.

Na már most az ének csak azért is érdekes, mert nem magáról az énekről szól, hanem egy lelkiállapot kifejezése és mint ilyen, a legtisztább formája az összetartozás kifejezésének. Ezért is volt rám hatással tegnap a flash mob, lófaszt, a zene és a közös ének volt. Tényleg meghatódtam a felvétel láttán. Ja igen, nem arról bszélek, amit végül beraktam ide a blogba.

beszélek csak összevissza, közben rendet kellene tennem. Úgy beszéltük meg, hogy marcipánék ma átjönnek. Hát, jó rég nem találkoztunk...