Nem tudom, hogy azt álmodtam-e, hogy ébren vagyok, vagy ébren reméltem, hogy álmodok. Ma reggelre megint az a nyomasztó érzés fogott el, amit az áruház okoz. Komolyan világvége hangulatom van. Bár ez lehet csak akkor ragadt rám, amikor tegnap este egy a 2012es világvégekatasztrófákat számba vevő filmet néztem valamelyik áltudományos csatornán.

Egyébként az a véleményem, hogy mindannyian időutazók vagyunk. Előre ugrottunk az időben és ezért van összekeveredve minden. Abban a Heribert Illig könyvebn lehet valami. Akkor most nem 2010, hanem 1707 van. Ami azt illeti a történelem kereke soha nem forog vissza, de mintha most is a török megszállás éveiben volnánk. Az ország nagyjából olyan állapotban van és a mérete is hasonló.

Amit hivatalosan 1710-nek gondolunk, az a családom felemelkedésének a kezdete volt. Akkoriban kezdtek az ősök a gazdálkodásba. Közbirtokos nemesként belevágtak a marha kereskedelembe. Bár akkor még a szivacsos agyvelőgyulladásról senki nem hallott és a magayr szürkemarha volt az európában fellelhető legjobb hús. A tőzsérkedés meg abban az időben nem hogy alantas foglalatosság lett volna, de fejedelmi regálé. Az erdélyi fejedelem volt a legnagyobb marhakereskedő széles e világon.

Nekem meg az van, hogy a tré munkahelyemen szövögetem az álmaimat a családi gazdaságról és az önfenntartó létről egy olyan korban, amikor a rabszolgatartás kimódolt formáiban az egymagában a létfenntartásra is képtelen városi polgár hiszi magát végtelenül szabadnak. Carpe Diem!

Igen, a pillanatot csak a jelenben lehet megélni. De mi értelme van a pillanat adta lehetőségnek, ha azt érdektelenségből, vagy figyelmetlenségből elszalasztjuk? Én nem tudok a mának és az adott pillanatnak élni. Sajnálom, de én már csak olyan vagyok, aki cél nélkül, hit nélkül a múlton alapozott bizalom és a jövőbe vetett hit nélkül roppant módon értelmetlennek látom a jelent. Különösen azt a jelent, amikor egy multinacionális profittermelő szörnyeteg gyomrában kuksolva figyelem ahogy az felzabálja a valóságos jövőt. Teszi ezt azért, hogy a saját létszükségleteit megteremtse.

Az mellékes, hogy közben elvész a valóság. Virtuális világot teremtünk, ahol a létünket már nem mi magunk és a természet rendje, hanem valami elmebeteg gazdasági guru határozza meg egy tőlünk rendkívül távoli tervezőasztalon. Az ilyen kilátástalan időkben aztán vastagon megtelepedik az emberi értelemben, vagy annak helyén a világot elpusztító katasztrófa képe. Isten csapása, szupervulkán kitörés, napkorona kilökődés, pólusváltás, gigacunami, kontinensrengések és sorolhatnám. Az apokalipszis lovasai már vágtatnak a föld felé, hogy beteljesítsék feladatukat. Szép sorban feltépkedtük a pecséteket és most magatehetetlenül várjuk a végítéletet.

Ha Illigenk igaza van, akkor ma 1710 augusztus 27 a korrekt dátum. Ebből az következik, hogy éppen  csak vége a török megszállásnak, vele a kései középkornak. Még előttünk van a nagy francia elsötétedés, a jakobinusok, meg sok más érdekes történelmi fordulat. Persze mindez mai köntösbe ágyazva, de a lényegen ez sem változtat. Mármint azon, hogy változtatunk-e mi magunk?

Ezzel a kétszáz kilencvenhét éves időugrással, amit 614-911-ig toldottak be, azt is ékesen bebizonyították, hogy a mult igen is megváltoztatható. De erre törekedett a kommunisdta internacionálé is. A multat végképp eltörölni. Az a legnagyobb változtatás! A multat sokkal könnyeb megváltoztatni, mint a jövőt. A jövőhöz látnokok kellenek, hogy tudjuk előre mi fog történni. Minden pillanatunkban döntéseket hozunk, de alig látunk előre az időbe a döntésünk következményi közé.

Így a biztos mult tudat és a stabil jövőkép között a semmiben lebegő mának, a pillanatnak élünk és azt nevezzük abszolut valóságnak. Hiszen megéltük, tehát igaz. Én meg egy jobb korról álmodozok és képzeletemben azt építem. És bízom a gondolat teremtő erejében.