Ezt még nem mondtam, de észrevettem valamit nap közben. Alig láttam mosolygós embert. Pontosabban egyet igen, de ő személyzetir. Illetve igazgató helyettes, igazgató aspiráns.

Rajta kívül senkit. Bármilyen beosztású is volt aki szembe jött, nem volt az arcán mosoly. A következő kilencven nap arra való, hogy indoklás nélkül köszönhessen el egymástól a cég és a munkavállaló. Mondták, hogy bár ezy így van, de ha ki találnánk lépni, megkérdeznék az okát.

Hallunk a lebaszásokról, a mitugrász osztályvezetőkről és a középnagyemberek beképzelt és lesajnáló arckifejezésével találkoztunk is ma a folyosón. Az azért nem volt semmi, hogy egy öltöny mit hoz ki bizonyos emberekből. Az egyik nyikhajféle szarba nem vette az alacsonyabb rendű és rangú ... élőlányt akartam mondani, de abban az ábrázatban minden benne volt. Rabszolgak, talán ez a legjobb kifejezés. A pontosság kedvéért meg kell említeni,hogy ilyenből mindösszesen egyet láttam/tunk.

A lebaszásokon kívül láttuk azt is, hogy milyen boldog nagy csaklád ez a cég. Mindenki mindenkit szeret... naná, csak hátat ne fordíts senkinek. Túlhajszoltak, fáradtak és elégedetlenek voltak az arcok. Legalább is nem elégedettek. Megfizetve sincsenek.

A kilépős kérdezősködés amúgy egy névtelen(?) nyomtatvány kitöltéséből áll, ahol ki lehet fejteni az elégedetlenség okát. Mondták, hogy nem kötelező... Úgy szeretnék egy olyan munkahelyet, ahol lehet jól érezni magunkat, ahol a kötelesség nem fáradtság, ahol a munka nem kín. Oylan munkát szeretnék, amit szeretek csinálni...