Emberi életünk elsődleges mozgatója és irányítója a közvetett vagy közvetlen tapasztalás. Cselekedeteink következményeiből tanulunk, és ezek a tanultak határozzák meg jövőbeli döntéseinket (jobb esetben).

A tegnapi napból én is tanultam. Ahhoz képest, hogy elvileg otthonosan mozgok a konyhában, néha fura dolgokat vagyok képes elkövetni. Ilyenek például a saját hasam forró olajjal való locsolgatása. Ez azért is kellemetlen, mert fáj. Sőt, ma már mindkét oldalon van egy-egy szép égett plecsnim.

Aztán azt is megtanultam, hogy rántani csak úgy érdemes, hogy előre bepanírozzuk a cuccot, sütni csak akkor kezdünk, ha már mindent bebundáztunk. Ha egyszerre sütünk és panírozunk, akkor leginkább csak égetni fogunk...

A palacsintatésztás gyorspanír tényleg jó, ha nem csak kapkodunk észnélkül. Kapkodással csak összecsuszmákolunk mindent.

Azt is megtanultam, hogy előbb panírozunk, aztán tesszük fel az olajat, külömben rettenetesen túlhevül és akkor aztán mindenképp elég amit beleteszünk.

Azt is megtanultam, hogy a konyhában csak nyugodtam szabad ténykedni, máskülömben csak egy merő kapkodás lesz, aminek a következménye az elégett rántotthús/hal és az olajjal leforrázott has/végtagok.

Ha filmen láttam volna a szakácsot (magamat) alaposan kiröhögtem volna... És mindezeket már tegnapelőtt is tudtam, csak tegnap nem jutottak eszembe(?).