Az imént azt vettem észre, hogy véget ért a múlt!

 

Olyan gondolatok forognak a fejemben, mint a placebo, a hatásuk ellen működő orvosságok, az elmúlás, pontosabban az idő változásának hatásai az emberre. Még ez sem pontos, mert igazából az érdekel, hogy a tudatunkban hogyan csapódik le az idő múlása. Ismerős érzés, hogy az idő egyszer vánszorog, máskor meg mint ha hirtelen órák suhannának el egy szempillantás alatt. Ami ebben a pillanatban valóság, az hirtelen emlékké válik, vagy nyom nélkül eltűnik. De el tud tűnni az élet nyom nélkül? Az agyunk, a tudatunk vagy épp a tudatalattink biztosan elraktároz valamennyit, de nagyrészt elvesznek mindennapjaink az érzékelésünk határán, az emlékezet határán.

 

Álmaink keverednek a valósággal, az ébrenlét lassan átcsúszik valami testen kívüli érzékelésbe, ahol aztán az elveszettnek hitt pillanataink újra megtalálnak minket. Hiszünk az álmoknak? Amit ma extrasens percepciónak gondolunk, az talán egy elfelejtett, elvesztett képesség. Talán ezek a képességek segítettek az emberiségnek az évmilliók átvészelésében? Akkor hogyan válhattak mára fölösleges, vagy titkolt tudássá?

 

Több dolgok vannak földön s egen, mintsem értelmünk felfogni képes… Amikor azt hallom, hogy minden mindennel összefügg, nem vagyok benne biztos, hogy aki mondja, érti is. Mert mondani olyan könnyű bármit, még ha nincs is mögötte tudás, tapasztalás, vagy legalább a hit ereje. Mondani bármit lehet. Ahogy az egyszeri plébános is teszi, aki issza a bort és meséli a vizet. Ilyenek vagyunk? Meg aztán a semmi nem véletlen is érdekes kérdés. Tudom én jól, de átlátni az idő-tér-cselekmény szövedéken ennél jóval bonyolultabb feladat. Nagy szavak, persze, tudom jól ezt is.

 

Este szóba került a az archetipológia. Mi végre osztjuk fel saját magunkat a fejlődés egyes lépcsőire helyezve? Hát persze értem én, hogy a szellemi és lelki utakon járó egyszülött Isten-ember az ős-elemekkel felszerelt tudást hordoz magában, annak él, és a szerint. De hogyan is jelenik meg ez az önvaló megismerésében? Számokkal kifejezve, képekkel kifejezve, gondolatokkal felvértezve vágunk bele a nagy ismeretlenbe, amit életnek nevezünk jobb híján. 

 

De csak utólag könnyű! Utólag minden oly pofon egyszerűen megválaszolható. Ha ezt előre tudom! De botorság, ha előre tudnám, nem mennék bele, az nem fordítana a sorsomon, vagy nem vértezne újabb kemény tapasztalással. Mert tanulni vagyunk itt, e földön. Tanulni a világmindenség, és a saját belső törvényszerűségeink szerint. 

 

Az imént arra eszméltem, hogy abban a pillanatban befejeződött a múlt és már el is kezdődött a jövő. És ez a felismerés még egy újabbat is eredményezett. Nincs jelen. Nem tudsz, nem tudok a jelennek élni, mert ahogy eltervezem máris múlttá válik. Az életem nem áll másból, mint az elmúlt és az eljövő közti egyetlen válsztás. Most itt állok a felismerés gyémánt fényében és azon tűnődöm, hogy én a lepke vagyok, vagy Dsuang Dszi?