Olvastam ma két írást. Az egyik vicces de komoly(!), tanulságos, elgondolkodtató. Nem idéztem, inkább betettem a teljes írást.  Sok dolgot szedek persze össze a böngészések közben, de ezt változtatás nélkül szerettem volna ide tenni, mert megérdemli. Köszönöm "Némber".

A másik írás pedig az emberi értékeket feszegeti. Ezt továbbgondoltam. Foglalkoztat amúgy is az értékeink, értékrendünk változása. Nemrégiben egy szakember azt mondta, hogy a mai fiatalok teljesen mások, mint amilyenek mi voltunk. (Ő is kivénhedt harmincas) Ehhez a megállapításhoz persze nem kell szakember véleményét kérni, ez tisztán látszik az utcákon, közösségekben. 

Ami meglepett, az a véleménye volt. A magatartás és viselkedés változásáról azt mondja, hogy ez a folyamat teljesen helyénvaló. A mai világban az éri el a célját, akinél a céltudatosság nem párosul lelkiismerettel. Illetve ez így talán nem pontos. Világunk egyre gyorsabb tempót és könyörtelenebb iramot diktál. Aki nem tudja felvenni ezt, az végérvényesen lemarad. A sikerköpontú és eredményorientált szemlélet persze gazdaságilag teljesen rendjén is van. Beleillik az optimalizációs követelményekbe. 

Már ha optimálisnak lehet tekinteni az elidegenedést és az egyre felszínesebbé váló személyiséget. Vagy az állandó bizonyítási kényszert. Az biztos, hogy én ebben a folyamatban valahol nagyon régen lemaradtam. Talán csak én látom így, talán tényleg így van, de mi a saját magunk által teremtett világ fogjai vagyunk. Színes, szélesvásznú álomvilágot hajszolunk, miközben a valóság elrothasztja az értékeink maradékát is. 

Amikor értékre gondolok, akkor nem a vastag pénztárca jut eszembe, hanem az olyan szükségletek, amik a léleknek nyújtanak táplálékot. Már ha van még lélek, ami éhezik effélékre. Az a ház jut eszembe, amit eladunk és a becsüs mond rá egy árat. Fa burkolatok, szépen faragott korlát, márvány az előszoba padlóján, harminchat karos antik bronz csillár -kristályüveg búrával, szép kilátás, jó környék, arany kilincsek és arany szaniter a mosdóban... Az annyi mint...

De álljunk már meg egy pillanatra! A nagyapám ennél az asztalnál reggelizett minden hajnalban. Ezen a lezsakadt ablakredőny kereten másztam be nyaranta a szobába. Ezt a díszes ablakot dobtam be véletlenül egy éretlenül lepottyant almával. Épp akkor, amikor anagyapám meghalt... A nagy hársfa alatt jártuk körbe a világot. Itt voltunk felfedezők, ezen az orgona bokron. Erről a meggyfáról legelt a kutyánk. Hihetetlen, de felmászott rá és legelt. Ezek az emlékeim, a gyerekkorom, ezeknek nincs ára, de micsoda értéke van!

Ma árban és nem értékben gondolkodunk. Ma kézzelfoghatóban és nem megfoghatatlanban gondolkodunk. Ma felértékelünk értéktelent és lebecsüljük az igazi értéket. Megteremtettünk egy szörnyeteget, amit valóságnak, világnak, vagy a világunkat mozgató rendszernek hívunk, és most ez az általunk teremtett szörnyeteg megpróbál minket saját képére és hasonlatosságára újraértelmezni. 

Miközben biztosan tudjuk, hogy nagy baj van, azt tanítja nekünk a rendszer saját magáról, hogy ez a lehető világok legjobbika. Megfog és nem hagyja, hogy kikerüljünk bűvköréből, mert akkor kártyavárként omlana össze az egész. Kiderülne, hogy a rendszernek van szüksége ránk a túléléshez, és nem fordítva. Mi pedig önként hajtjuk önnön butaságunkra fejünket, várva a véget.

Megtanuljuk, hogy a rendszer nélkül nincs élet, olyan ez nekünk, mint a friss oxigén a légüres térben. Nem lehet, nem szabad levenni a maszkot, nem köthetjük le magunkat a lélegeztetőről, mert meghalunk... És a biztonság kedvéért le sem tudjuk szedni a légcsövet, nehogy kiderüljön a szélhámosság: Odakint friss és tiszta a levegő!