Állítsuk fel a következő ellentétpárt: Szabadon, büszkén és éhesen – Jóllakva, kényelmesen és meghasonulva. Teremthető-e olyan körülmény, amelyben a fizikai, lelki, szellemi szükségleteink egymást nem felülbírálva, de kiegészítve teljesülnek? Elmondom, mire gondolok.

A hozzánk testben legközelebb álló főemlősök (csimpánzok, bonobók) csapatai nappal gyűjtögetnek, növényeket, férgeket, amit sikerül elkapni, azt megeszik. Lazábban, vagy szorosabban összetartó családjaikban a játék és a szükségletek kielégítése harmonikusan oszlik el. Persze ezek csak majmok.

Az ősközösségi társadalmakról alkotott elképzeléseink szerint ember őseink életmódja nem sokban térhetett el ettől az állapottól. A legelmaradottabbnak tartott kalahári busman törzsek a mai napig ezt az ősi életmódot követik. A rendkívül ellenséges, és csekély táplálékot biztosítani képes sivatagban a bennszülöttek napi kettő, négy óra gyűjtögetéssel hozzájutnak annyi táplálékhoz, ami fedezi igényeik nagy részét. A vadászok egyedül, vagy néhány fős csoportokban indulnak el akár több hetes útjukra is, ahonnan az elejtett vad húsával térnek haza. A közösség mindent egybevetve napi pár órás munkával képes ellátni magát. Fennmaradó idejükben közösségi életet élnek. Ápolják kapcsolataikat és hagyományaikat, játszanak és nevelik gyermekeiket.

Úgy képzeljük, hogy a föld megművelése minőségi fejlődést hozott az ember életébe. Társadalmi szempontból igazolható a feltevés, de az egyénre lebontva erősen megkérdőjelezhető. A gyűjtögető életmód néhány órás létfenntartáshoz szükséges munkájával szemben a földműves az egész napját munkával tölti. Az ősibb, legeltető, terelő nagyállattartás és az istállózó állattenyésztés között hasonló különbség fedezhető fel. Akár szarvasmarháról, akár sertésről beszélünk, az istállóztató állattartás jelentősen több időt, energiát és odafigyelést követel meg. A nagyobb munkaigény eredményeként a nagyobb (hús, tej) hozamot szokták felhozni érvként.

Ugyanakkor azt hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a belterjes tenyésztés, és az állatok eredeti életmódjának teljes figyelmen kívül hagyása következtében a fellépő betegségek száma is gyarapodik, illetve ezek kezelése és megelőzése újabb anyagi és munkaidő ráfordítást igényel.

A fenti párhuzamok taglalásával oda szerettem volna eljutni, hogy amit létfenntartásnak nevezünk, az vajon kinek a létét tartja fent? Ha társadalmi kötelezettségeinket leszámítva, csak a magunk boldogulásáért végeznénk (termelő) munkát, akkor a jelenlegivel szemben naponta hány órát kellene dolgoznunk? Sajnos itt kizárólag a termelő munkából tudok kiindulni. Nem elvetve a szellemi munkák szükségességét, de megállapítva, hogy élelem a mezőgazdaságból keletkezik és nem a marketingből. Ruházat a feldolgozásból ered, és nem a művészetből, lakóhely pedig az iparból, és még csak véletlenül sem a bankiparból származik.

Minden kétség nélkül állítom, hogy oktatásra, művészetre, egészségügyre, tudományra és még rendfenntartásra is szükség van. Arról egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy Bankra és tőzsdére is, a jelenlegi formában legalább is biztosan nem. Utóbbiakról azt gondolom, hogy amint az 1800-as években a falvak felsőbb utasításra kénytelenek voltak beengedni a kocsmákat, úgy kezdtek elindulni az elszegényedés és leépülés felé. Ennek analógiájára: amint az országot a kiegyezés után meghódították a tőzsde és a bankok, úgy veszítette el folyamatosan a hagyományos értékeit.

Az 1848-as forradalom mozgatója az volt, hogy a Habsburg uralkodóház a Franciákkal folytatott csatáinak költségét a Magyar Királysággal kívánta megfizettetni. Mi meg nem akartuk ezt. A kiegyezéskor Bécs egyik feltétele az volt, hogy Magyarország megfizeti a rá kirótt hadi adót, és beengedi a jobbára Osztrák, Német bankokat.

Az államadósság, addig teljesen elképzelhetetlen volt hazánkban. Arra korábban is volt példa, hogy egyes uralkodók a saját kiadásaikat nem voltak képesek visszafizetni, de az ország javait zálogba adni elképzelhetetlen volt. Leszámítva néhány kivételt, az udvar és a király csak a személyes értékeit tudta elzálogosítani. Ékszereket elsősorban. Az általános regálé jövedelmek felett adót pedig kizárólag háborúság idején lehetett kiróni a népre.

Nem akarom túlzottan elhúzni a gondolatmenetet, így ugrok egy hatalmasat napjainkig. Feltéve, de nem megengedve, ha egyik pillanatról a másikra eltűnne Magyarország államadóssága, egyszeriben minden megváltozna. A magyar ember találékony, szorgalmas, és hatalmas a tűrőképessége.

A tavalyi év végén az államadósság 21. 790 milliárd Ft volt (azaz 21.790.000.000.000 Ft), ami cca. 10 millió magyar állampolgárt számítva fejenként 2 179 000 (azaz kettőmillió-százhetvenkilencezer Ft). Ennyit vettünk fel (kb.) kereskedelmi bankból lakáshitel céljára. A havi törlesztő részlet húsz évre 20.000 Ft, tehát amennyiben a jegybanki alapkamat nem változik, úgy 4.800.000 Ft visszafizetéssel számolhatunk. A mi hitelünk forintban értendő. így csak a jegybanki alapkamat változása érinti, a devizapiaci változások csak közvetett módon jelentkeznek. Az államadósság tetemes része devizában értendő, ez tovább árnyalja a kérdést.

Én nem vagyok pénzügyi szakember, de azt azért sejtem, hogy mire lejár a lakáshitelünk, a kétmillióra még pluszban majdnem hármat visszateszünk a banknak. A lakásre nagyjából ugyanennyit fordítunk, fejlesztésre vagy állagmegőrzésre, és a 10 milliós értéke akkor sem lesz több mint ma. Az árát természetesen nem tudom megjósolni, csak a feltételezhető értékét. Ahogy a mikro-ökonómiához, úgy a makrogazdasághoz sem értek, de feltételezem, hogy az államadósságok nagyjából hasonlóan működhetnek.

Na már most, ha egy keresztényi Európában, a felebarátomat pénzzel segítem ki, akkor keresztényi módon egy darab magyar forintért nem kérhetek vissza három darab magyar forintot. Ez túl volna a jó ízlésen és az erkölcsön is! Ráadásul ezt a hatályban lévő törvények is uzsorának hívják, ami büntetendő cselekmény. Ezzel szemben a bank szemrebbenés nélkül teheti ugyanezt, mint ha rá teljesen más szabályok volnának érvényesek mint rám, állampolgárra.

Minden megtermelt forintom háromötödét elviszi a saját adósságom, ugyanennyit elvisz az államadósság (ez már hat ötöd!), és még az állam, valamint az önkormányzat működésének költségeit is én finanszírozom (hány ötödnél tartunk?). Joggal állíthatom, hogy esélyem sincs kikecmeregni az adósságcsapdából. Ráadásnak még nem is beszéltem arról, hogy gyermeket is szeretnénk vállalni, ami az első 18 évében, mai áron számolva, további 12-15 millió forint kiadást jelent.

Ebben a helyzetben további tényezők nehezítik a higgadt tisztánlátásomat és a logikus tervezést. Az elveim ugyan ellenkeznek az éhenhalással, de az éhenhalást elkerülő utak többségével is. Abba a rétegbe tartozom, ami nem közvetlen termelő munkát végez. Festő vagyok, álmodó és világteremtő. Magyarul mondva nincs piacképes szakmám.

A „mit ér az ember, ha Magyar” tárgykörű gondolatok talán a „mit érek én, ha festő vagyok” témájú gondolatokat hivatottak eltakarni. Egyáltalán állíthatom-e magamról, hogy festő vagyok? Életem eddigi három kiállítása, melyből egy csoportos és két önálló volt, a megvalósult képeim, melyek egy része barátaim falát díszíti, talán arra ösztönöz, hogy bátran kijelentsem magamról, festő vagyok. Ugyanakkor a galériákban tapasztalt ellenállás velem, vagy a műveimmel szemben azt sugallják, hogy inkább csak lelkes amatőr, de megkaptam már a dilettáns jelzőt is.

Ilyenkor azzal vígasztalom magam, hogy hogy mondjuk Édouard Manet, reggeli a szabadban, vagy Olympia című munjkája (mindkét kép 1863-ban készült), miyen fogadtatást kapott. Persze Manet –velem szemben, ekkor már ismert festő volt.

Kaptam már olyan tanácsot, hogy fessem azt, ami az embereket érdekli, és fessem úgy, hogy az tetszen az embereknek. Hát hogyne, Ön a megrendelő, és ha a naplementét három nappal óhajtja Uram, akkor én három nappal festem azt meg... Az elmélet talán csak ott sántít egy picit, hogy akkor azok nem az én képeim volnának, és nem azt ábrázolnák, ahogy és amit én látok. Ezt leszámítva hibátlan elgondolás.

Abba még valahogy bele lehet törődni, hogy megnemértett csodabogárként tartanak számon, de csak a megértésért feladni azt, amiben egyébként teljes valómmal hiszek? Az teljességgel elképzelhetetlen.

Mellesleg azt sem bánom, hogy amatőr vagyok. Lelkes amatőr! Engem a profitól az különböztet meg, hogy én a magam kedvéből, a magam elképzelése szerint alkotok immár húsz éve. Ez egyrészt ugyan azt is jelenti, hogy nincs belőle bevételem –ergo másból származó pénzt kell használjak, de olyan kenyéradó gazdám sincs aki azt mondaná, hogy barátom, állapodjunk meg ennél a képnél, ilyenből kérek még egy tucatot, mert az Úri közönségnek ez való a kedvére. Azt meg, amit tegnap hoztál, tudod… azt az újat, azt most még hagyjuk, még nem jött el az ideje.

Azt biztosan tudom, hogy mérhetetlen kincseket és gazdagságot kaptam, születésemkor. Nekem rendelkezésemre áll a világmindenségben és még azon is túl minden, amit csak elképzelek. Pénzben és anyagi javakban ugyan nem dúskálok, de ki vitathatná, hogy határtalan fantáziámmal megteremthetek bármit?

Mondjuk az én szívem hölgye, akinek nagyon sokat köszönhetek. Ő leginkább azt szeretné (és én is!), ha kenyeret tennék az asztalra és biztonságot nyújtanék számára.  Én meg azon tűnődöm, hány pont jó képet kellene eladnom a pont jó embernek, hogy meghasonulva bár, de elő tudjam teremteni a szükséges nyolc, kilenc, vagy tíz ötödből álló jövedelmet? Amit majd úgy is elvisznek a csak részben önként vállalt adósságok…