A Szeretet univerzális. A szeretet örök és állandó. Vagy szeretnénk ezt hinni, amikor múlik. Mindenesetre a világegyetemet átható erők közül az egyik olyan, aminek érzékeléséhez szükséges kifejleszteni az érzékelő képességet. Készség, képesség és szándék nélkül valahogy nem megy. Akkor valahogy úgy tűnik, mint ha elfogyott volna, pedig csak bezártuk a szenzorainkat. A szeretetnek talán tárgyra sincs szüksége, arra csak nekünk van, hogy valami által kifejezhessük.

Az utóbbi időben nagyon foglalkoztat a szeretet és alázat kérdése. A lemondás nem beletörődés? Sokszor írtam már -most is így gondolom, hogy a vágy-nélküliség nem lemondás. A vágyak elengedése nem önmegtartóztatás, és legfőképp nem elfolytájs. Ez utóbbiak éppenhogy frusztrációt okoznak és semmiképp nem könnyebséget, megkönnyebbülést. A beletörődés inkább fásultságot okoz, mintsem a helyzet nyújtotta apróbb örömök megélését. A beletörődés magában hordozza a békétlenséget, feszültséget, még ha nem is a felszínen, de mélyen elbújva, legbelül.

Az elfogadás más lehet. Az valami kegyelmi állapot, amikor a nehézséget nem kínnak, hanem megoldandó feladatnak látja az ember. Elfogadni az tud aki biztos benne, hogy a rá mért feladatnak képes megfelelni, képes azt megoldani és képes továbblépni. Néha a megoldás csak annyi, hogy rájövünk: Nincs jó megoldás. Máskor pedig neki kell látni és el kell végezni a feladatot.

Alapvetően nem hiszek a véletlenekben. A sorsszerűség nem úgy igaz, hogy minden eleve el van rendelve. Sokkal inkább dinamikus, a vállalásaink és véghezvitt tetteink eredménye, semmint ab ovo kirótt adottság. Talán minden helyzetből ki lehet és ki is kell hozni a legjobbat, így fejlődni minduntalan a következő megoldandó feladathoz felnőve.

Hogy a feladatot bevégezhessük csak két dologra van szükségünk (már ha elfogadjuk, hogy minden feladathoz rendelkezünk a kellő eszközökkel és erőforrásokkal), hitre és szeretetre. A kétség sajátos velejárója minden problémának, de aki hagyja magát a kétségek tengerére vezetni az menthetetlenül elmerül benne. Holott csak egy kis hit segítségével minden helyzet megoldható.

A tapasztalataink és a tanultak olyanok, mint egy hatalmas szerszámos táska. Ha rendben tartjuk, akkor csak bele kell nyúlni a megfelelő rekeszbe és kivenni a szükséges eszközt. Ha meg rendetlenség van a táskánkban (életünkben), akkor kotorászni, turkálni kell. Az utóbbi esetben még nagyobb hitre van szükség, hogy idő előtt fel ne adjuk. A megoldást nyújtó készségek és képességek biztosan ott vannak valahol elrejtve, csak meg kell találni.

Ha én mondom, hogy rendet kall tartani az kissé hiteltelennek tűnik a magam számára, mert most úgy érzem, képtelen vagyok a dolgokat rendbe tenni. A táskámban még mindig minden össze-vissza van, és egyelőre nem találom azt a rendező elvet, amivel sikerülne végre szétválogatni a dolgaimat. A belső rendetlenség persze meglátszik a külső körülményekben is. Körülöttem is minden rendezetlen és kusza. Bíztatom magam, hogy tudom mikor melyik kupacban kell keresnem amire szükségem van, de ez gyakran nem igaz.

A közel negyven évem "mérhetetlen" tapasztalatai ott hevernek egymásra hajigálva, kihasználatlanul és elfelejtve. Némelyik talán már erjedésnek is indult valamelyik kupac alatt. Az erjedés persze lehet jó is, ha kellő időben eléri a kellő "alkoholfokot". Bár gyanítom, némelyik már megecetesedett. Az sem volna rossz, csak tudni kell mikor vegyem elő. Szerencsére a készségek legfeljebb nemesednek, rosszabb esetben elkopnak. Viszont biztosan nem mennek tönkre.

Bár ebben a gyorsan változó világban a konkrét tudás gyorsan elévül, de a tapasztalatok szavatossága hosszú lejáratú. Tudást meg lehet szerezni újabbat, az is csak készség dolga.