Közeledik az év vége, vele együtt a számvetés és fogadkozások ideje. Ilyenkor mérlegre kerül az előző év. Következtetésképpen pedig a fogadkozások, hogy mit csinálunk majd jobban, vagy másként. Lezárjuk a múltat és felkészülünk az előttünk állóra.

Az életünk körforgásokból áll, kezdődő és végződő, folytonosan megújuló, de alapvetően ismétlődő spirálból. Amikor egy síkon szemléljük ezt a folyamatot, akkor az óra mutatója körbeér a ciklus végén - de tudjuk, hogy amint véget ért, abban a pillanatban kezdődik is előröl. Minden ciklus előröl kezdődik. A pillanatok, percek, órák és napok; az éveink és az életünk; évezredek és a történelmi korszakok ugyan úgy, ahogy a csillagok születése és halála, vagy a világegyetemé. Az kis spirálok összetekerednek végül a hatalmas időszövetté. És még mindig csak lineárisan képzeljük el ezt a szövevényt, mert agyunk talán képtelen megbirkózni az időtlen örökkévalóság problémájával.

Végül a múlt, jelen, és jövő összekeveredve hull elénk, és mi a rendelkezésünkre álló teret betöltve teljesítjük feladatunkat. A ciklusok fejlődése, a saját fejlődésünk nem más, mint egy véget nem érő kozmikus tánc (lánc). Most úgy tűnik, hogy a tiszta gondolat, az Isteni önvaló evolúciója nem más, mint a felemelkedéstől a hanyatlásig vezető ív, így a kör végén újra szét kell választani a jót a rossztól. Az értékest az értéktelentől. Saját ciklusaink végén mi is így teszünk: Értékelünk és elválasztjuk a jót a rossztól.