Agyunk furcsa játékokra képes, ami az analóg gondolkodást illeti. Nálunk pár napja a hőmérő furcsa adatokat mutatott a konyhaablakban. Arra gondoltam először, hogy tönkrement. Tönkremenni ugye azt jelenti, hogy az illető tárgy (vagy ember) elveszíti azt a képességét, amiért tartották. Ami tönkremegy, azt pedig ma nem megjavítjuk, hanem kidobjuk és beszerzünk egy újat. Analógiára itt is van lehetőség. A rosszul teljesítőt (aki tönkre ment) lecserélik, az ő lehetőségét megszüntetik és egy másiknak, egy remélhetőleg jobban teljesítőnek adják. Vagy annak, aki talán nem teljesít jobban, de kevesebbért. De miért megy tönkre, aki tönkremegy? A hőmérőnk esetében például egyértelműnek látszott, hogy a megterhelést nem bírta. Gondoltam a nagy meleg az agyára ment. De a munkavállalónak is megárt a túlzott igénybevétel és terhelés, nem csak a gépeknek. Az embereknek is van amortizációja, nem csak a gépeknek, és az embereket pont úgy írja le egy könyvelő, ahogy a tárgyieszközöket is. Az embereszköz is csak egy rubrika a naplófőkönyvben.

Én a javítás híve vagyok. Ami elromolhat, az el is romlik, ezt tudjuk Murphy óta, de a törvényeit meglehetősen szabadon alkalmazva akár így is szólhat: Ami elromolhat, az meg is javítható. A hőmérőnkről kiderült, hogy nem ment tönkre, csak lecsúszott. Az emberekkel is megesik, hogy lecsúsznak. Elérnek valamit az életben, mert kapálóznak, taposnak érte, de ahogy abbahagyják és kiszállnak a mókuskerékből, elkezdenek lecsúszni. Amikor épp felfelé ível a pályád, akkor azon kapod magad, hogy az idegenekből ismerősök, az ismerősökből barátok, a barátokból a legkifinomultabb lelki társak vagy bizalmas tanácsadók lesznek. Aztán történik valami, és egyik napról a másikra eltűnnek a jó barátok, a lelki társak és tanácsot is csak az idegenektől kapsz, azt is kéretlenül. Aztán vagy van, vagy nincs az a valaki (vagy valami), aki mégis hisz benned és látja a szunnyadó lehetőségeket amikor te már semmit nem vársz és nem remélsz és kiutat sem látsz a reménytelenségből. Az mindenesetre sokat segít a dolgon, ha nem veszíted el a hited, de a nehéz napokban nehéz megtartani.

Én hittem a hőmérőben, de legalább is bíztam benne. Kezembe vettem és megpróbáltam legalább egy esélyt adni neki, mielőtt laza íven a szemetesbe hajítom a filléres kacatot. Sokan úgy vannak vele, hogy egy hőmérő x forint, az ő drága idejük meg vagy 5 x, amiből az következik, hogy inkább vesznek egy 1 x értékű új hőmérőt újabb 1 x értékű időráfordítással, így a kidobással képzett megtakarítás 3x. Ha igaz a képlet, de azt hiszem, hogy nem igaz. Az egyenletből hiányzik a rengeteg elpazarolt anyag, a gyártás során keletkező szennyezés, nem is beszélve arról, hogy amit kidobni igyekszünk az talán nem is ment tönkre végérvényesen, csak egy kicsit lecsúszott. A hőmérőmmel az történt, hogy a vékony üveg szál, amiben az alkoholcsík kúszik, egyszerűen levált a fa talapzatról, amihez egy gyantapacával volt ragasztva. Magyarul el, jelen esetben lecsúszott, ezért mutatott fals értékeket. Én meg úgy döntöttem, hogy a hóna alá nyúlok, kiemelem lecsúszott állapotából, mert minden képessége megvan a rendeltetésszerű működéshez.

Most a hőmérőm egy másik hőmérő társaságában, a lakás délelőtt árnyékos oldali ablakpárkányán van, hogy be tudjam állítani a pontos értéket, mielőtt rögzítem a hajszálcsövet a tartóhoz. Már izzítom a gyantapisztolyt, hogy visszaragasszam, és ezzel új életre keltsem a megfáradt műszert. Közben azon tűnődöm, hogy ezt megteszi-e velem valaki, akinek módjában áll? Talán egy kicsit én is lecsúsztam, és csak arra a kis lökésre volna szükségem, ami a helyemre tesz, ahol megint rendesen tehetem azt, amire rendeltetve vagyok. Én tudom, hogy a hőmérőm mire volt rendeltetve, azt is tudom, hogy a túlzott igénybevétel miatt csúszott le, mert nem bírta a ragasztó a hőséget. De a hőmérő tudja-e ezt magáról? Valószínű, hogy nem. Minket, embereket pedig az különböztet meg a lények tömegétől, hogy van tudatunk, pontosabban van Ön és Én tudatunk. Nekem tisztában kellene lennem azzal, hogy hol a helyem és mi a rendeltetésem, de valahogy mégsem vagyok benne biztos. Most egy kicsit úgy érzem magam, mint a lecsúszott hőmérő, egy kicsit meg kellene szerelni és vissza kellene tenni a helyemre.

Én vagyok olyan bolond, hogy egy filléres hőmérővel elkezdjek babrálni, meg időm is van rá. Viszont ahogy dolgozom vele, egyre bizonytalanabb vagyok abban, hogy észrevenném-e máson, ha nincs tönkremenve, csak lecsúszott ő is egy kicsit. Észrevenném-e, hogy csak arra volna szüksége neki is, mint a hőmérőmnek vagy mint nekem, hogy valaki irányba állítsa? Tudnék-e, akarnék-e segíteni, vagy egy laza kézlegyintéssel elintézném: ez már tönkrement, ki kel dobni.