Sokan már látják, hogy a régi/mostani rendszerek nem működtethetők tovább, de még csak kezdik megfogalmazni elképzeléseiket a jövővel szemben. Bár az igyekezet megvan bennem és tettvággyal is találkozik, de reális lehetőséget alig látok kitörni ebből a valóságból. 

Azt gondolom, hogy a múltat megismerni már csak azért is fontos, mert ez segíthet megtalálni azt az utat, amit követnünk kell. Meggyőződésem, hogy sehonnan csak sehová lehet eljutni, a valahová menéshez pedig valahonnan kell indulni. Gyakran hallom a múlt fitymállóitól, hogy a délibános ősiség mániám nem előremutató. Én meg halkan kérdezem, hogy hová mutató volna? Valahová csak valahonnan...

Meglehet, hogy a carpe diem életérzés buzgósága rövid időre elnyomja az indíttatást, amiért erre a világra jöttünk, de az itt és most mégsem megfelelő origó a koordináta rendszerünkben. Szerintem legalább is. Szó nincs róla, hogy bármi népeket lenéznék, de az a tény, hogy magyar vagyok, már önmagában is meghatározza, miféle sorsfeladatokat vállaltam. Akinek a sorsfeladat vállalás kifejezéssel problémája van, az oldja meg maga, én ezen nem fogok vitatkozni. Engedtessék meg, hogy azt és úgy gondoljak, amit és ahogy magam érzek, tapasztalok, mert a saját utamat csak ez alapján tudom bejárni.

Ha már ezt a tapasztalás dolgot szóba hoztam, akkor elmesélem egy nem is annyira friss tapasztalásomat. A városunk bevezető útjain kint vannak a rovásos helynévtáblák. Nekem tetszenek és örülök, hogy ott vannak. Újabban az a hobbim, hogy a keresztrejtvényt is rovással fejtem, ami persze félmegoldás, mert balról indulnak a szavak és mit sem törődnek a rovásbetűink sajátosságaival -sebaj, jó móka és gyakorlás. Nem vagyok egy nagy rovás guru, és abban sem vagyok biztos, hogy akár egy újságcikket is végig bírnék olvasni, de érdekel. Nyilván gyakorlás kérdése a dolog. Meg némi büszkeségé, hogy egyáltalán veszem a fáradtságot, és nem a melegségre vagyok büszke, hanem az ősi kultúránkra. Nekem ez így jobb.

Tegnap került szóba ez a rovásírás, meg hogy ógörögül és latinul sem beszél már az emberiség -talán nem kellene erőltetni ezt a rovás dolgot sem. Én csak annyit gondolok erről, hogy ha az olaszok nem beszélik a latint, a görögök nem tudják olvasni Szókratészt, az a maguk baja. Attól mi még nyugodtan büszkék lehetünk valamire, ami minden bizonnyal megelőzi a görög műveltséget. De tényleg megelőzi? Mert az való igaz, hogy már a szkíta eleink is hasonló betűket róttak, de amit ma szabvány rovásnak ismerünk, az alapján még az avarnak mondott kései hun, vagy korai magyar feliratokat sem biztos, hogy olvasni, pontosabban értelmezni tudjuk. Ettől még szerethetjük, gondozhatjuk őseink hagyatékát, de ne csináljunk úgy, mintha a kezünkben lenne az emberiség ősműveltségének egyetlen záloga.

Kis kitérő, ez is tegnap került szóba: Nem sok állam létezik a mai napon, ami ezer évvel ezelőtt is létezett. Olyan pedig még kevesebb van, aminek 1000 éves az alkotmánya. István intelmei, amennyiben valódiak, úgy az első alkotmánynak tekinthetők. Azzal nem is borzolom a tisztelt olvasó kedélyét, hogy már a törzsszövetségi vérszerződés is alkotmány a maga módján, jóval a hivatalosnak tekintett államiságunk kezdete előttről.

Vissza a nyelviségre: Abban teljesen biztos vagyok, hogy a mindenség bölcsessége kódolva megjelenik a ma beszélt magyarban, és abban is biztos vagyok, hogy a mai nyelvünk nagyon hasonló őseink nyelvéhez, de a ma ismert rovás karakterekkel mégsem tudjuk elolvasni a tatárlakai korongot, a csont tűtartót, vagy a nagyszentmiklósi aranykincsek feliratait. Vannak megfejtések még a tatárlakai korongokra is az analógiák alapján, de mégsem tudjuk egyértelműen és biztosan, minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy mit is ábrázolnak vagy jelentenek a minták. Ettől még fontosnak tartom, hogy legalább azt ismerjük meg, ami ma még rendelkezésünkre áll.