Tegnap reggel elmentünk a piacra. Kevés árus volt, a kinti helyek alig harmadát foglalták el, bent sem volt tumultuózus a levés. Vásárló, legalább is sorban lökdösődő, furakodó ember volt néhány, de igazán nem mondhatnám, hogy tömeg lett volna.

Az egyik pultra talán a piac emeletéről költözött le a kifőzde. nagyon finom pörkölt illat töltötte be a teret, halászlé volt a másik óriási kondérban. Az asztal mögött egy nő, kívülről egy másik kofa adta a tanácsot, hogy a gázpalackot állítsák langyos vízzel telt lavórba, akkor kijön a tartályból a gáz... nem melegedett fel az étel. Kedvessel álltunk a pult előtt, vittünk volna haza ebédre valót, hogy ne kelljen főzőcskézni. A pult mögötti kofa beszélgetett a kintről jó tanácsokat osztó másik kofával, a piac üzemeltetőjével, figyelte a fazokakban történő dolgokat, várta az elvitelre való műanyag tálkákat -szóval sok mindennel törődött, csak azzal nem, hogy mi ketten ott álltunk és arra vártunk, hogy észrevenni méltóztasson. Nem méltóztatott.

Tudom, hogy sokat fogytunk, de más kofák azért mégis, ha nagy nehezen is, de észrevették vásárlási szándékunkat, csak ez nem. Ez úgy nézett át rajtunk, mint ha legalább is ott sem lennénk. Amikor azt hittem, hogy végre elkaptam a pillantását, akkor is csak mintha üresen bámult volna mögém. Igyekeztem egy biccentéssel jelezni a létezésemet és vásárlási szándékomat, de nem sikerült kapcsolatba lépnem vele. Ha legközelebb valaki megszólít az utcán, különösen sötétben, esetleg ködös, párás időben, akkor nagy kerek szemekkel fogok felé fordulni és megkérdezem, hogy: maga lát engem?

Ehhez képest az már csak hab a tortán, hogy a helyi galéria vezetője, bár kétségtelenül nagyon udvariasan, de mégiscsak elküldött a picsába.