Tegnap ismerősöket látogattunk meg Biatorbágyon. Bringával a vasútállomásra, vonattal a keletibe, átszállás a másikra, azzal meg Biára. Ott előbb legurulás, majd erős kaptató, és megint gurulás. Annak mindig megvan a böjtje, ha sokat megyünk lefelé. Haza egy másik útvonalat ajánlottak ismerősék, az egyik emelkedőt kikerültük, de a vasútállomásig akkor is fel kellett kapaszkodni.

Na de ma! Úgy terveztük, hogy elmegyünk Vácrátótra, megnézni az arborétumot. Pár éve busszal mentünk, majd tíz éve pedig bringával Fót felől. Most meg kellett mászni a szadai emelkedőt, amit hosszú, nagyon hosszú gurulás követett. Néhol elég meredeken... 

Megérkeztünk, nyolcszáz a felnőtt belépő, bringatároló is van. Jobbra egy hosszú épület mögött padok, ami remek alkalmat kínált egy gyors reggelihez. Kaptunk vaktérképet, amin a hónap érdekességeit is bemutatták (szöveges). 

Az arborétum egyébként még mindig kiváló egész napos időtöltést nyújthat, esetleg piknikkel egybekötve. Gyönyörködtünk növényekben, fák, bokrok, lágyszárúak meg egyebek. Viszont eddig olyat még soha nem tapasztaltam, hogy az állatok odajönnek hozzánk. Nem messze a bejárattól egy kis kölyökmókus környékezett meg. Észrevett, és alig fél méterre jött hozzám. Nézett a fekete gomb szemeivel, szimatolt, aztán kicsit távolabb húzódott, de még mindig a közelben járkált. legfeljebb másfél méterre ment ne a sűrű aljnövényzetbe, de amúgy teljesen zavartalanul ette a magokat, amig egy hangosabb család oda nem ért. 

Aztán bementünk a kaktuszházba, majd a pálmaházba is. Érdekesség ott is volt bőven. A tó mellett elértünk a gyimesi vízimalomhoz, ahol újabb soha nem volt élménnyel gazdagodtunk. Ott egy vörösbegy sétált oda hozzánk. Néhány centire tőlem állt meg, és akkor sem repült el, amikor lehajoltam hozzá. Nem győztünk csodálkozni. Olyat láttam már, hogy töröttnek tettet a szárnyát egy madár, hogy elcsaljon a fészkétől, de ez határozottan úgy csinált, mintha kíváncsiságból társult volna hozzánk. Elröppent, mire mi is odébbálltunk, de amikor a patak melletti fa korláton támaszkodva nézelődtem, újra odarepült és vizsgálgatott. Jelét sem mutatta, hogy félt volna tőlünk.

Folytattuk a sétánkat tovább, a tó mellett, amikor a kedves egy békára lett figyelmes. Ugyan szaporán átugrált előttünk az úton, de a túloldalon, ahol a levelek között megállt, hagyta magát lefotózni. Ez konkrétan azt jelenti, hogy 20-25 centire az orra elé (konkrétabban a segge mögé) nyúltam a telefonommal, hogy készítsek róla egy felvételt. A kör végén még kedves tett egy látogatást a berkenyeházban is, ahol megint csak sok érdekességet talált. Ez egy interaktív ismertető pavilon, ahol állatokkal, fákkal fűzheti szorosabbra a barátságát az arra fogékony látogató. 

Pisi, kulacstöltés, indulás tovább. Eredetileg azt terveztük, hogy a látogatás után hazafelé vesszük az irányt. A táv nem nagy, alig 16 km, de a szint... majdnem végig emelkedik, helyenként 10%-os a domboldal. Már odafelé morfondíroztam, hogy ez nem lesz jó, nem fogom bírni. Jobb volna, ha legurulnánk Vácra, ahol szintén nagyon régen jártunk utoljára. Azt azért tegyük hozzá, hogy a legurulás helyenként kaptatóba torkollt, de kibírható volt.

Az ártéri tanösvényt nem hagyhattuk ki. Mivel nem tudtuk, hogy csak egy hosszú, tekervényes stégről van szó, vittük a bringákat is -nem kellett volna. A zsákutca végén egy kis placc, ahol a lápi élővilágot, jelenleg egy sekély pocsolyát lehetett megfigyelni. Békakoncert, halivadékok, szitakötők, de olyanok, hogy még sosem láttam hasonlót. Aztán vissza a vékony deszka járdán. Amikor szembe jöttek, le kellett támasztani a bringákat. Az út alig szélesebb, mint egy ember.

Ahogy beértünk Vácra, megpihentünk, néztük a Dunát, aztán Pest (vissza) felé fordulva folytattuk az utat. Egy alkalmas helyen kiültünk az ártérre a bokrok közé, ahol árnyék is volt. Azt eddig nem mondtam, hogy nagyon erősen sütött a nap.

Út közben, azt hiszem az már Dunakeszihez tartozott, megálltunk egy a bringaút melletti büfében. A nevére sajna nem emlékszem és fénykép sem készült róla, de egy kőfal tetején volt, lépcsőn kellett felmenni. Kedves gyrost rendelt, én egy hamburgert meg egy hagymakarikát -ja igen, ma nem pont diétás volt a menü. Mindkettő finom volt, vagy csak mi voltunk éhesek? Nem, tényleg jó volt, és megérte. A gyros kb 700, a hamburger 500, és 200 a hagymakarika. Degeszre épp nem zabáltam magam, de legalább jólesett. És buciban volt, nem császárzsemlében.

Egyébként Dunakeszin ért még meglepetés, amikor fel kellett másznunk a magas partra. Elég hosszan ott tekereg az út, míg visszatalál a Dunához. Ott aztán megettük a jól megérdemelt fagyinkat, szintén egy a bringaút melletti helyen. Az is finom volt! A település Pest felőli végén egy darabon hiányzik a bringaút, ott sajnos a főúton kell tekerni. Aztán nem sokkal a megyeri híd előtt újra van, de vigyázni kell, mert át kell menni hozzá a túloldalra.

A híd már Pesthez tartozik egyébként. Gondolom a közig határtól van kiépítve a bringaút. Most nem mentünk át a budai oldalra. Így viszont azt tapasztaltuk, hogy a Tungsramnál elfogy az utunk. Onnantól vagy a járda, vagy a nagy forgalmú főút. Mi a járdát választottuk. Annyival szakítottuk csak meg a lendületet, hogy betértünk egy barkácsáruházba zuhanycsövet venni. 

Az északi vasúti összekötő hídtól van újra kijelölt bringaút. Gyökérpúpos, repedezett, gondozatlan, de legalább van. lecsorogtunk a Dózsa György útig, ahol a városliget felőli oldalon haladtunk, egészen a múzeumig. Ott aztán, a buszmegálló háta mögött egy keleti család szó szerint letelepedett a bringaútra. csöngethettem én, az úton teljes szélességében keresztbe a babakocsi, purdé mellette, anyuka meg a padkán, és csak néz, hogy mit akarok... Érdekes volt. 

Bekanyarodtunk az Andrássyra, majd tulajdonképpen a Kodály köröndnél elmentünk balra a Rottenbiller utcán egészen a keletiig. Úgy értünk, hogy 5 perc múlva ment a vonatunk. Drágám el a jegypénztárba, én meg a két bringával a peron felé. Az ötösről indult, jól előre kellett menni. Szerencsére elérte kedves is, így nem kellett még egy órát ott ülni a hőségben. 

Ellenben a vonaton Rákosvalahonnan volt ülőhelyünk is, az jól esett. Nem mondom, hogy soha nem mentem már ennél hosszabbat, de az régen volt, sok kilóval ezelőtt. Viszont nem kell restelkednem a végül 71,8 km miatt sem, azt hiszem.

Fáj a tenyerem, a seggem, a hátam, a térdeim, a combom, de kár lett volna ilyen nyavalyaságokra hivatkozva kihagyni ezt a mai napot.

És miközben én a képekkel vacakoltam és ezt írtam, a drágám vacsorát és holnapra ebédet csinált, amiért nem lehetek neki elég hálás.

Képek holnap!