Nem vagyok egészen meggyőződve arról, hogy teljesen normális vagyok. Ma, reggelire például szappan alapanyagot fogyasztottam... tejet, zablisztet, meg egy kis gyümölcsöt. Vagy, hogy képes vagyok a szappankészítéstől a társadalomkritikáig eljutni, mint tegnapi írásomban, az legalább is intő jel lehet.

Ott fejeztem be tegnap, hogy 100-150 éve is éltek emberek a földön, pedig nem volt műhold, internet, televízió, facebook, youtube, sőt otthon szültek a nők! Hogy akkoriban még majdnem természetesen lehetett élni, vagy legalább is nem volt minden tevékenységünk súlyosan összeegyeztethetetlen az élet természetével.

Akkoriban még a háború is azt jelentette, hogy férfiak öldösik egymást, és a csata bizony nem volt életbiztosítás. Azért csatázott a férfinép, hogy megdicsőüljön, vagy elenyésszen. A hozzárendelt ideológia változott ugyan, de a háború az mégiscsak háború maradt egészen a legutóbbi időkig. Ma meg drónokat (robot repülő) küldenek a fejlett gazdasággal rendelkező nemzetek a mezítlábas fejlődő világok fölé...

Hogy egyetértek-e a háborúskodással, az más téma. De régen legalább mindenki tisztában volt vele, hogy a születés egyben halál, és aki maga megy a halál elé, az könnyen meg is találja. Akkortájt valahogy tisztábbak voltak a fogalmak a folyamatokkal kapcsolatban.

A múltban persze biztos nem lehetek. De abban igen, hogy ma összekeverednek a dolgok. Szeretem, hogy van mobiltelefonom, de nem szeretem, hogy egy megbeszélt találkozót a cimborám az utolsó pillanatban mond le. Gyerekkoromban ez elképzelhetetlen volt. Vasárnap megbeszéltük, hogy jövő pénteken délután, a Naplás tó feletti erdő melyik tisztásán, mikor találkozunk. És ott voltunk. Szóval a telefon jó dolog, de nem szeretem azt amit eredményezhet. Márpedig ez a változás egyértelműen a telefonnal együtt fejlődött.

Mégsem tudom hibáztatni a telefont, az élettelen eszközt, mert azt az ember használja a maga céljainak megfelelően. Valahogy így vagyok a pénz kérdésével is. amikor azt mondom, hogy nem szeretem a mai pénzközpontú társadalmat, akkor valójában azt mondom, hogy nem szeretem mindazt a rengeteg hazugságot, amit a saját hasznukra, a pénz köré építettek egyesek. Abban persze én is ludas vagyok, hogy ez a rendszer működik, mert használom.

Már azzal a rendszer részét képezem, hogy dolgozom, mert ma a fizetést a munkaadók jobbára átutalással egyenlítik ki. Engem is kötelezve arra, hogy bankszámlát nyissak. De ez is azért van, mert elfogadom a rendszerben rám rótt kötelezettségeket. Sokan el sem tudják képzelni az életüket a rendszer nyújtotta kényelem nélkül. Igen, a rendszer viszonylagos kényelmet, biztonságot nyújt. Legalább is sokan így tudják, ezért így akarják látni és így is hiszik el.

A látszat mögötti valóságban minden egészen másként néz ki. Azaz nem, a látszat sajnos nagyon is hasonlít a valóságra, de mintha elcsúszott volna ahhoz képest. A rendszer kényelme nem biztonságot, hanem eltéphetetlen függést hoz létre minden elérhető eszközzel. Ez a függés annyira nyilvánvaló, hogy már gondolkodni sem érdemes rajta. Különösen nem azon, hogy esetleg másféle rendszer is létezhet. 

"Senki sem reménytelenebbül rabszolga, mint aki magát tévesen szabadnak hiszi"

A társadalmunkkal az a baj, hogy amit szabadságnak hirdet, az valójában nem létezik. És épp a társadalmunk vívmányai azok, amik a valódi szabadságunkat korlátozzák. Anyagelvű életünkben nem tudunk elképzelni magasztosabbat, mint a termelés gyümölcse, a fogyasztás! A modern társadalom polgára vagy azt képzeli, hogy ki tudta magát szakítani évmilliós evolúciós teréből, vagy ami még ennél is rosszabb, azt képzeli, hogy ma is az évmilliós evolúciós terében él.

Két, egymásnak ellentmondó, de önmagában helytálló feltételezés van. Egyik szerint a gazdaságnak szüksége van a fenntartható fejlődésre, másként a föld teljes gazdasági hálózata szétesik. Ez után kitör a pánik, káosz, erőszak, öldöklés, értelmetlen halál. És a civilizáció, vagy az egész emberiség véget ér. A másik szerint le kell lassítanunk a fosszilis tüzelőanyagok használatát, másként globális ökológiai katasztrófát idézünk elő, amellyel talán a teljes földi életet elpusztítjuk. Szép kilátások!

Tételezzük fel az emberiséget, mint fizikai test. helyezzük koordináta rendszerbe. Nagyságát az egyik tengelyen, fejlődését (gyorsulását) pedig  a másik tengelyen ábrázoljuk. Ne feledkezzünk el a gazdaság szent gráljáról, ezt nevezzük fenntartható fejlődésnek, és a népesség szaporodásáról, azaz a tömeg folyamatos növekedéséről. Erről szól a grafikonunk. Az eredmény egy elképesztő ütemben növekvő exponenciális görbe. Képletünk kiindulópontjában egy lassú hógolyót látunk, ami mára hatalmas és hihetetlenül gyors lavinává változott. És csak zuhan, zuhan, zuhan a kiszámíthatatlan semmibe...

A tömeg, mint a fizikából tudjuk, a nagyságával arányos tehetetlenséggel bír. Ostobaság egy rohanó mozdony elé állni. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a sín elfogyott... meg kell állítani a vonatot. Ebben a pillanatban behúzhatjuk a kéziféket, a mozdony hirtelen megáll, mint ha falnak ütközött volna, ezzel az utasok zömét, a tehetetlenség, más szóval impulzusmegmaradás törvénye értelmében azonnal elpusztítanánk. Vagy hagyjuk nekilódulni a mozdonyt, aztán lesz ami lesz alapon várhatjuk a sorsunkat.

Ezt a vonatot nem egyszerű megállítani. Mi történik majd, mi az a semmi, ami felé robogunk? Az biztos, hogy jelenlegi életmódunk, elképzeléseink nem helytállóak a világról. Én hiszek abban, hogy évmilliós fejlődésünk minden emléke a génjeinkben él. Nem értek a klímaváltozáshoz, de úgy tudom, hogy az emberiség egy jégkorszakban fejlődött azzá, amit ma embernek nevezünk. 10000 évvel ezelőtt pont a jégkorszak vége, és a felmelegedés volt az, ami megnyitotta utunkat a mába. 

Itt állunk a globális felmelegedés küszöbén. Hogy mennyire nem cél az emberiség előrelátása? Amit ma mindenki felmelegedésnek hív, az valójában a jégkorszak beköszöntője. De ne szaladjunk ennyire előre. Ma az a feladata az emberiség arra fogékony részének, hogy átlássa a folyamatokat, megértse az összefüggéseket és elkezdje felkészíteni saját magát, és másokat a túlélésre. Meg kell érteni, hogy vége a hülyeség korának!

Valójában ez csak a felvezető volt a téma tegnapi "off" része után. Ma az "on" rész jön. Ma arról akarok írni, mit tehetek ÉN azért, hogy egy számomra előnyös világot építsek fel. Egy olyan világot, ahol a legmagasabb értéket a szeretet. Nem valami álombeli utópiát szeretnék, ahol fehér lepedőbe öltözött emberek arcáról földöntúli boldogság árad. Én húsvér embereket látok a jövőmben. Élő, érző lényeket, akik felismerik saját magukat a lelkük tükrében. 

Ez még mindig túl magasztosnak tűnik. De igyekszem elmagyarázni. Nem gondolom, hogy a technikai fejlődésnek ebben a pillanatban véget kellene vetnünk. Sőt teljesen biztos vagyok benne, hogy számtalan technikai és technológiai újdonság felfedezése vár még az emberre. De hiszem azt is, hogy az egyes emberek jóléte és boldogulása nem lehet a teljes közösség rovására való. 

Nem mondom, hogy szerintem el kell törölni minden hierarchiát. De azt vallom, hogy senkit nem tudok tisztelni olyanért, amivel nem rendelkezik, csak tetszeleg egy felvett szerepben. Nem az a baj, ha egy gondolat, egy közösség, egy ország vagy egy egész bolygó vezetését rábízzuk az arra alkalmasakra. De a történelem minden fejlődési fokán bebizonyította, hogy a személyes érdekek minden korban, minden társadalmi felépítmény mellett erősebbek voltak a vezetőkben, a közösség javáért tevésnél. 

Én nem akarok lerombolni semmit. Se hatalmat, se gyárat, se társadalmat. Egyet akarok csupán: Emberhez méltó életet, szabadságot a gondolataimban, szavaimban és tetteimben. Szabadságot a magam, családom, nemzetségem, nemzetem, népem, országom, világom számára. Szabadságot a magam javára, a mások kára nélkül. És azt akarom, hogy mások szabadsága ne lehessen az én káromra.

Ez a vonat túl gyors ahhoz, hogy meg lehessen állítani. Kilépni elé a sínre, csak öngyilkosság. De hiszek benne, hogy meg lehet és meg kell találni a lehetőségeket. Biztos vagyok abban is, hogy a rendszer, a saját működéséből eredően képtelen lesz elfogadni a változást akarókat. Biztos vagyok benne, hogy bürokratikus intézkedések egész sora áll majd a változás útjában. Tudom, hogy újat létrehozni kettős erőfeszítés. Erő kell az új szabályok lefektetéséhez és erő kell a régi szabályok jelentette akadályok leküzdéséhez is.

De abban teljesen biztos vagyok, hogy azok a kevesek, aki ma az új élet feltételeit igyekeznek megteremteni, azok egyre tudatosabbak, egyre elszántabbak és biztosabbak saját magukban és a jövőben. A magam álmodta világ majdnem olyan, mint a mai, de abban a nap szabad embereket ragyog be. Az én világomban a tehetség, az akarat és a képesség kéz a kézben járnak a lehetőségekkel. Abban a világban, amit elképzelek, értéke van az embernek, a munkának, a tanulásnak. Ott a fogyasztás szükséglet és nem létcél. A termelés pedig ennek, és nem a profitéhségnek az eszköze.

Még mindig nem hiszek a demokráciában és egyenlősdiben. Sőt, még mindig, vagy egyre inkább a királyságban hiszek, és a Szent Koronában. A saját magamnak álmodott jövőt viszont úgy tűnik, hogy a következő részben osztom csak meg Veled, kedves olvasó!