Amit megfogalmazni igyekszem, az rendkívül bonyolult összefüggések egész sora, ugyanakkor működését tekintve pofonegyszerű. Életünket ideológiák határozzák meg. Politikai, gazdasági, filozófiai és vallási értelemben is. Nem kell elfogadnom azokat, egyet sem kell velük értenem, mégis hatnak az életemre. Közvetett, vagy közvetlen jelenlétük befolyásolja képzeletemet. Az életemet saját magam irányító, szuverén létezőként mégsem állíthatom, hogy döntéseimben független vagyok.

A huszadik század kétségtelenül jelentős vívmánya a demokrácia, ami a közfelkiáltás által, a közösség számára legmegfelelőbb elvek érvényre jutásának lehetőségét hozta el. Virágzást, békét, gazdasági felemelkedést. Legalább is a világ szerencsésebbnek mondott felén eddig így láttuk. A hajdan volt „Keleti Blokk” államaiban megtanulhattuk azt is, hogy aminek a nevében szerepel a „demokratikus” jelző, az többnyire mégiscsak magát álságosan a béketeremtő köpenyével leplező diktatúra. Különösen, ha a „demokratikus” eszmeiség a „népi” jelzővel társult.

Mi a demokrácia? Egy dialektikán alapuló társadalmi forma, ahol a közakarat nevű intézményt a többség óhajtása legitimálja. A dialektika a tézis, antitézis, szintézis szentháromságon keresztül érvényesülő polémia. Akár, ha a tézis az igazság, az antitézis a hazugság, a két tényállítás kompromisszumos metszéspontja maga a demokrácia. Én meg úgy tudom, hogy egy csepp mocsok kellően beszennyez ezer liter tiszta vizet, hogy az fogyasztásra alkalmatlanná váljon.

A demokráciával alapvető problémák vannak. A hazugság attól nem válik igazsággá, ha százezrek kiáltják hangosan. Tételezzük fel, hogy a demokráciában résztvevők tudatos, felelősségteljes, a közösségük javáért is tenni akaró és tenni képes emberek. Ebben a kegyelemi állapotban is, amit valószínűleg nehéz volna igazolni a hétköznapokban, ott lebeg mindenki feje fölött valami. Egy olyan árnyék, ami a legszebb ideát is beárnyékolja. A Félelem.

Természetes életterünknek hátat fordítva kiszakítottuk magunkat a földi egyensúly törvényeiből. Mesterségesen létrehozott közösségeink városokba csoportosulva keresik a boldogulást. Lenézzük, megvetjük, elmaradottságát gúnyoljuk a földtúróknak. Gyermekeinknek szebb, jobb és kényelmesebb jövőt álmodunk. Fényes karriert, sikert, önmegvalósítást. Szép házat, autót, jó munkát, tisztességes megélhetést. Azt a megélhetést, amit előteremteni csak közvetett módon vagyunk képesek.

Életünk kiszolgáltatott, a tetteinket félelmek irányítják. A teremtésben mindent megkaptunk, ami életünkhöz, boldogulásunkhoz szükséges. Abban hiszek, hogy Isten a rendelkezésünkre bocsátotta a szükséges eszközöket. Felelősséget vállalt a teremtményeiért. Képére és hasonlatosságára alkotott minket. Sajnos a saját teremtményeinkért magunknak kell felelősséget vállalni.

Modern létünket mi magunk alkottuk, azért mi vagyunk felelősek. És az általuk megismert félelmeinkért is. Igen, a házunk, az autónk, a munkahelyünk, megélhetésünk, ez mind fél bennünk, amit az elvesztésük felett érzett aggodalmon keresztül érzünk. A városi ember feladott önellátó képessége a szuverenitás feladását jelenti. Városi létformánk kizárólag a pénzre épül.

Bérmunkánkért fizetést kapunk, amit a szupermarketben költünk el, amelyből adót fizetünk, amit a hálózatos szolgáltatóknak fizetünk ki. Nem vagyunk képesek pénz nélkül élelemhez, vízhez, ruhához, lakhatáshoz, de még meleghez jutni sem. Látszólagos kényelmünkért és biztonságunkért többszörösen adóztatott jövedelmünket kínáljuk fel. Az utóbbi hetven év urbánus politikai rendszerei mind igyekeztek eltörölni a valóban független, önellátásra berendezett életű parasztságot. Háború idején mégis a vidék alamizsnája segítségével menekült meg minden város az éhhaláltól.

A városi ember valójában rabszolga. Bionikus munkavégző egység, egy az élet minden területét átszövő gazdasági vállalkozás termelő eszköze. Láncaink nem acélból készülnek, kerítéseink sem szögesdrótból. Annál sokkal ravaszabb, gonoszabb és hatékonyabb módon vagyunk kordában tartva. Félelmeinken keresztül.

A felszabadított rabszolgák nem hagyták el korábbi tartóikat. Bért kaptak, munkájukért, szabadságot, és a felemelkedés ígéretét. De soha nem voltak képesek felemelkedni. Kuntakinte rabszolgaként megtermelt gazdájának 10 font hasznot, ebből három fontba került a tartása, és az őrzése. Fizetséget nem kapott, csak szállást, ruhát és élelmet. Félreértés ne essék, nem volt rózsás a helyzete és a szökés gyakorlatilag kizárt. Erről gondoskodtak a gazdatisztek kegyetlen módszerei.

A felszabadítás nem volt más, mint gazdasági blöff. Kuntakinte a felszabadítás után, megtermelt 11 fontot gazdájának, amelyből kapott 1 font fizetséget. A gazdának maradt a korábbi 7 fonttal szemben 10 font haszna. Kuntakinte ellenben nem kapott ingyen szállást, nem kapott ingyen ruhát, és a kosztért is fizetnie kellett. Összesen 1 font 2 pennyt. A szökés kizárt! Bár szabad, elvben akkor megy el, amikor akar, de hová? A szomszéd ültetvényen talán még kevesebbet keresne…

A félelem erős és alattomos fegyver. A bennünk élő jólét igénye komoly fegyvertény. Minek vetted fel a hitelt? Úgy kell neked! Miért nem dolgoztál keményebben? Úgy kell neked! Megérdemled a sorsodat! Az ültetvények szabad rabszolgáit (akik valójában mi magunk is vagyunk) saját félelmeik nem engedik lázadni. A félelem átjárja az ember zsigereit, és belülről emészti fel.

Persze ma demokráciában élünk, ahol ez már elképzelhetetlen… Valóban az? Olajembargóval sújtja az unió Iránt. Mit csinál? Nem veszi meg az olcsóbb iráni olajat, majd megveszi ugyanazt kínai és orosz közvetítőkön keresztül, felhajtott áron. Régi technológia, bevált terminusokkal. Begyűjtöm az erőforrást, majd az alapján hitelezek. Ha nem tetszik amit csinálsz, akkor egyszerűen kivonom az erőforrásokat. Így működik az energiaválság, a gazdasági válság és a bankcsődök is. A kisrészvényes elveszti összekuporgatott vagyonát, de a háttérben lévő hatalmas tőke alapját képző erőforrás továbbra is rendelkezésére áll annak a maréknyi potentátnak, akik gazdasági érdekeik alapján irányítják félelmeinket.

A mindenkori hatalom ennek a potenciálnak a helytartótanácsa. Kiszolgáltatott a felsőbb gazdasági érdekek felé, aminek az igényeit csak közvetíti a nép felé. Mi pedig, mert ezer szálon függelemben vagyunk az állam által kínált jóléti szolgáltatásoktól, a felett érzett félelmünkben, hogy mindezeket elveszítjük, megcselekedjük az óhajtásokat. Megszorítunk, szerkezeti reformokat hajtunk végre, érdekérvényesítő képességünk növelésére központosított intézményrendszert építünk. Globalizálunk és uniformizálunk, intézményesítve a félelmet. Közfelkiáltással teremtjük meg a többség diktatúráját úgy is, hogy az igazságról alkotott fogalmaink talán már mind feloldódtak a szubjektív dialektikában.

Dermedt bénultságunkban, bár egyre többen érezzük, hogy ez nagyon nincs jól, nem tudunk, nem merünk lépni, mert vagy nem látjuk hová kellene, vagy nagyon is jól látjuk, de a félelmek bennünk is ott vigyázzák az átléphetetlennek hitt korlátokat. Akik a korlátokon kívül kerülnek, azokat pedig a rendszer árulóiként kiközösítjük. Rájuk a rendszer úgy mutogathat, mint hibáinak saját maga helyetti okai is előidézői. Mi pedig, akik félelmekre szocializálódtunk, megtanuljuk gyűlölni a demokrácia ellenségeit. Közben magunk válunk saját létezésünk ellenségeivé.

Hogy a félelmeinket megnevezhető csoportok irányítják tudatosan, vagy pusztán a felhalmozódott profit-tőke tulajdonosai élnek a kínálkozó alkalmak sorával, kihasználva a bennünk lakozó félőlényt, az a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. Amíg a félelem irányítja elménket a racionalitás helyett, addig „nemgondolkodó”, nemcselekvő”, „nemtevő” áldozatai vagyunk magunk is a világunkat teremtő mechanizmusoknak.

A működési elv egyszerű. Mesterséges környezetünkben nem vagyunk önellátásra képesek. Pénz-érték alapú tevékenységeink nem képesek megteremteni hajlékunkat, tüzelőnket, élelmünket, ruhánkat, tehát a reprodukció feltételezhető alapját képző javakat. Gyakorlatilag nincstelenként szükségünk van a „társadalmi” jóléti intézményekre, mint az intézményesült biztonság, az intézményesült egészségügy, vagy az energia és élelmiszer ellátás intézményeire. Szociális hálónk és az idősek ellátása is központilag szervezett, és feltételezi a nagycsalád felbomlasztásával létrehozott új közösséget.

A mai családmodellben az időseknek nincs helye, nincs szerepe. Arról nem is beszélve, hogy az önmegvalósítás szabadságával álcázva hirdeti a média a „másság” térigényét az önreprodukáló családokkal szemben. Szólás és vallásszabadság címén pedig igyekszik megtörni a korábbi erkölcsi normákat.

Mellesleg lakásaink és életvitelünk nem alkalmasak arra, hogy több generáció együtt élhessen, ahogy a hagyományos társadalmakban ez régen megvolt. Arra sem alkalmasak otthonaink, hogy készleteket tárolhassunk, ezért napi fogyasztási cikkek vásárlására vagyunk rászorulva. A vidék és város hagyományos egyensúlya sem teljesül már, mert a hagyományos mezőgazdaság és könnyűipar szinte teljesen megszűnt. A falvakban élők önellátó képességeit is megnyirbálja rendszerünk a teljesíthetetlen követelményekkel és a nemzetközi kereskedelmet támogató egyezményekkel. Az élet minden területét a kiszolgáltatottság és függési viszonyok jellemzik. És amíg ezektől a függésektől nem tudunk megszabadulni, addig félelmeinken keresztül irányíthatóak vagyunk.

Egyre többen ébredünk rá arra a mesterien kiművelt béklyóhálózatra, amiről beszélek. Egyre többen látjuk, hogy változni, változtatni kell világunkon, de a lehetőségeket kevesen találják meg. Még kevesebben tudnak élni is a meglelt lehetőségekkel.

Könnyű az íróasztal mellett egy kényelmes fotelből megváltatni a világot másokkal. Könnyű kimondani az ítéletet a rendszer felett, de valóban működőképes rendszert, pusztán filozófiai kérdésekre halmozott válaszokkal nem lehet teremteni. Egy út létezik: felismerés, megértés, cselekvés. A látszólagos kényelem feladása az önellátás képességének visszaszerzéséért. Fogyasztóból termelővé kell válni, félőlényből emberré.