Bika vagyok, ami a föld típusú jegyek közül is a legragaszkodóbb fajta. Sokan úgy tartják, hogy a gyűjtögetés a legkedvesebb hobbink. Gyűjteni mindent, bespájzolni -jó lesz az majd a rossz napokon. Viszont kidobni nem szeretek -mondják rólam. Régi kacatokat őrzök, amiknek már akkor sem volt jelentőségük, amikor eltettem őket. Elő sem nagyon veszem, ha csak nem egy költözésnél. Addig eszembe sem, jut, hogy nahát, nekem ilyenem is van, jé, én ezt is eltettem, nicsak, ez meg mi? Ilyen is van. Kezembe kerül valami, és próbálom felidézni a ködös múltból eredetének történetét. Rejtélyes tárgyakkal van tele a "kacatosládám". Elengedni tudni kell. Vannak tárgyak, aprócseprő dolgok, amikhez valami érzelmi szál köt, de legnagyobb jóindulattal is csak felesleges kacatnak lehet titulálni. Ha egy ilyen előkerül, akkor nagyot sóhajtok, hátat fordítok, így nem látom, amint a kedvesem laza mozdulattal passzolja a kukába. Azért annyira nem vagyok elvetemült, hogy a szemétből is kiguberálnám a "kincseimet"...
Viszont a napokban egy érdekes dologra figyeltem fel. Ülök az ámítógép előtt, szerkesztgetem öcsém exének a fotóit a készülő webáruházába, mail kliens csönget, azonnali üzenetet kaptam. Egy ismerős írt rám: azonnali és sürgős segítségre van szüksége és rám gondolt, mint megoldásra, vagyis aki a megoldást tudja. Persze, hogy tudtam, megtenni sem volt sem terhes, sem túl bonyolult, időt sem igen pazaroltam rá munka közben. Egy file konvertálása más kiterjesztésre nem ördöngösség, persze megteszem.
Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy mikor köszönt rám csak úgy, bármiféle érdek nélkül utoljára ez az ismerős. Még a költözés előtt volt, amikor csak úgy beszélgettünk, nem kért semmit, nem a segítségemre volt szüksége, csak beköszönt. A barátlistán látom, ha zöld a nickje.
A barátlistám tele van nevekkel. Egyik másik néha kizöldül, de már nem is törődök velük, egyiknek sem jut eszébe rám kopogtatni, megkérdezni hogy vagyok. Igaz, egy ideje én sem teszem, előtte is többnyire én kopogtattam. Persze amikor segítség kell, jól jön egy ismerős -barárt?
Jelenleg ez a pozíció kiadó. Általában egy olyan van, akire azt mondhatom, hogy barát. Volt egy nagyon régen, de eltávolodtunk. Más az érdeklődés, más a környezet, más a felfogásunk és a politikai nézeteink is homlokegyenest ellenkezőek.
Aztán volt egy másik, de ő meg akkor tűnt el, amikor összejött "A NŐ"-vel. Előtte sokat beszéltünk mindenfélékről.Többek közt arról, hogy milyen szerencsétlennek tűnik, ha az ember haverja összeáll egy nővel és azzal a mozdulattal el is tűnik az éterben... Hát jelentem, ilyen.
A mesengert jóformán be sem kapcsolom, a skype is csak porosodik a programok között valami eldugott sarokban. A cseten jóformán nincs ember, akivel egyáltalán tudnék miről beszélni. Valahogy nem vonz a valóvilág meg a bulvár-marhaságok. És egyre nehezebben tolerálom a csethez egyszerűsödő nyelvezetet. Szasz, h vagy, m vok, és ezek csak azok, amiket értek. Azt hiszem kiöregedtem már onnan is.
Ha nem lennék belekényelmesedve ennyire a saját nyomoraimba, hozzáfognék világot látni. Batyuba festéket, vásznat, fényképezőgépet, egy laptop internettel nem volna rossz, valami szappankészítő cucc is beleférne. Lehetne festeni, vándorolni, bejárni ezt a gyönyörű országot... Aztán ha elfogy a pénz, akkor eladni képet, vagy ha azt nem tudok, akkor készítek szappant és eladom azt.
Hát, a fene se tudja hogy bírnám ezt a vándorcigány életet, de úti célok volnának bőven. Elmennék a Balatonhoz. Szeretem a Balatont, legyen tél, tavasz ősz vagy nyár. Aztán kicsit feljebb a Bakonyban is szívesen barangolnék. Onnan már nincs messze a Hanság és a Fertő tó. Fel Bécsbe, Pozsonyba. Vissza a Duna mentén jönnék, egészen Szekszárdig. Ott meg egy kis borozgatás után el lehet dönteni, hogy a magyar pusztát követve Erdély felé vegyük az utat, vagy egyből fel Debrecennek. Utóbbi esetben a tokaji hegyközségig, ahol apróbb borozást lehet eszközölni. Innen már csak hazafelé visz az út, de az Egri borvidéket vétek lenne kihagyni. Már csak bele kellene vágni.
Beszolda