Az Öregek máig mesélik, hogy réges régen, az idő kezdetén egy asszony és egy férfi gyermekei népesítették be a földet. Az Ember őket tiszteli ősanyja és ősapjaként. Lányaik és fiaik az Égiek lányaival és fiaival házasodtak és hoztak létre utódokat. Az Egek és a Föld népei békességben éltek egymással. Az Ég népe csodálta az Embert, mert az képes volt túlélni a nagy pusztulást, amit a Föld és a Hold ütközése okozott az ismert idő kezdetén. Az Emberek pedig tisztelték az Ég népét, mert az tudást hozott a földre. A Három Féltékeny Testvér története mára már csak egy megkopott gyerekmese, és Gea sebét sem látja már Ám fia és Éa lánya. A Mag népe eltűnt az írott történelemből, hiszen nem volt dolga a béke korában. Eltűnt, de nem szűnt meg létezni, csak visszahúzódott egy olyan helyre, ahonnan a történéseket észrevétlenül követheti figyelemmel. 

Atasz elsüllyedt világa nem pusztult el teljesen, és a Mag népe sem hagyta el teljesen. Három bölcset, férfiakat, nőket és gyermekeket hagytak hátra azok, akik Karpa ölébe vándoroltak a megpróbáltatás idején. És hátrahagyták Gea minden tudását összefoglaló história egy példányát is arra az esetre, ha karpa ölében történne valami a feljegyzésekkel. Bár el már csak azért sem veszhetett volna a tudás, mert a Mag gyermekei úgy váltak felnőttekké, hogy tanítóik ismertették velük népük és a föld minden ismert bölcsességet. A Mag tehát nem tűnt el, és el sem veszett, beleolvadva a népek tengerébe, csak visszahúzódott egy biztosnak tűnő helyre. Atasz mélyre merült Gea testében. Oda, ahol Sol helyett Gea szíve ragyogta be fényével a boltozatot.

Az idő múlásával valami megváltozott a teremtett világokon. Az egek és földek teremtményei, növények, állatok és a titkos világok különös lényei kezdték elfelejteni a múltat. Az élet kezdett nehézzé válni, mert nem tartották be a Törvényt. Elfogytak az áldozatok és velük fogyott a tiszteletadás is. A vadász irtotta a vadakat, a halász kimerített a tengereket, bányákkal csúfították el Gea arcát, fekete füsttel takarták el a kék eget, a dús legelők helyén pedig egyre nagyobbak lettek a sivatagok, mérgessé váltak a vizek. A Mag népe Ataszból figyelte aggódva a változásokat, és bölcseik egyre csak a megoldáson törték a fejüket. A féltékeny testvérek gonosz műve kezdett beérni Gea testében. A gonoszság magja Gea véréből készült kapszulában volt elszigetelve, de a kapszula kezdett gyengülni. Maga Gea teste emésztette fel, miközben az egyre beljebb és beljebb süllyedt a szív felé. Végül elérte a szívet, ahol a forróságban elpárolgott az utolsó vékony hártya is. A Gonoszság magja kezdett beleolvadni Gea vérébe, amitől a Föld kezdett megváltozni. A lágy tavaszi szellőkből makacs viharok kavarodtak, a tenger finom hullámzása hatalmas áradásokká vált, Gea teste remegett az ellenállás harcában, de a gonoszt egymaga nem volt képes legyőzni. Egyé vált vele és maga lett a gonosz, aki saját gyermekei ellen fordult. És ezen egy cseppet sem segített az, hogy eddigre a hálátlan gyermekek is elfordultak szülő anyjuktól. 

Az átváltozás előtti utolsó percben Gea megszólította hűséges népét, a Mag gyermekeit. Elmondta nekik mit és hogyan kell tegyenek, ha Ő már végképp elvesztette a harcot a gonosszal szemben. Atasz népe megfogadta a tanácsot, hiszen maguk is látták, hogy Gea nagy bajban van és ha nem segítenek, maguk is vele együtt pusztulnak el. Közös Imáikkal felébresztették Menro sólymot, akit felküldtek a felső világba, Karpa ölébe, hogy távol szakadt testvéreiket értesítsék a teendőkről. Menro szállt fel, egyre feljebb, amig el nem érte a földet, aztán csak szállt tovább, ahol karpa ölét tudta. De hiába szállt, a sűrű fekete füstben szinte semmit nem látott, talán csak a vak szerencse vezette, de végül meglelte Karpa bejáratát. Beszállt a védett völgybe, ahol a két folyó között megtalálta a Mag gyermekeit. De ezeknél nyomát sem találta már annak a bölcsességnek, amit Atasz máig őriz. Segítség helyett jobbára menekülnie kellett, nehogy elkapják és felfalják, mint egy csirkét. Ezek a népek itt éheztek, fáztak, de leginkább csak féltek. hatalmas üresség és félelem tátongott a hajdan büszke keblekben. A sólyom nem adta fel és kitartóan szállt az égen -kereste a segítséget. Végül egy vihar elöl a két folyó egyikének partján egy hegy gyomrában talált menedéket és három bölcset, akik még emlékeztek az Ősökre. A három bölcs Bá követője volt, aki egykor meghagyta nekik, hogy jegyezzenek fel minden történést és óvják, ahogy az ősök krónikáit is megóvták. A hegy gyomrában nyirkos, sötét celláikban aranylemezekre rótták mindazt a tudást, amit kaptak, és amit azóta szereztek.

A legsötétebb járat legmélyén őriztek egy kis darabot Gea szívéből. A sólyom előadta, amit a Mag bölcsei és Gea üzent nekik. Őriztek egy ládát, ami szövetségünk zálogát rejti. A deszkázat alatt egy arany ládikában egy kis ólom kazetta van. Nyissátok ki és engedjétek, hogy beragyogja szívem fénye az egek szféráit és a föld karéjait. engedjétek kiáradni a fényt, ami felébreszti a gyermekeimben szunnyadó ősi erőt. Engedjétek, hogy minden gyermekem összegyűljön a szívem fényének jelében Karpa ölén, és máshol széles e földön. Engedjétek, hogy a fényem összegyűjtse testvéreiteket, az egek madarait, a föld vadjait, a titkos világ teremtményeit. Bá követői keresték a ládát, de nem találták. Felkutatták a barlang minden járatát, de nem volt sehol a keresett tárgy. Úgy tűnt, hogy Gea fénye végleg elveszett, és vele együtt elvész majd minden teremtett lény is a Földön. 

Menro felszállt ekkor az egekbe, fel a törzstelen világfa ágai közé, és annál is magasabbra, ahol már csak egy pont volt a föld, amikor visszanézett. Szállt egyre feljebb, ameddig valami erő meg nem állította. lenézett a földre és látta, hogy Gea haldoklik. Összeszedte minden erejét és tovább repült, már a holdat is elhagyta. Egyenesen Sol felé repült és nem bánta a hideget, a sötétet, még azt sem, hogy levegőt sem kap. csak arra gondolt, hogy Gea és vele minden teremtett lény végveszélyben van. Megszólította Solt, a napot és kérte hogy segítsen. A nap meghallgatta a kérést és szeretett leánya felé fordult. A hatalmas fényben egyszer csak megcsillant valami. Menro tudta mi az, így sebesen szállt felé. Olyan sebesen, ahogy csak bírt, szárnyai kettéválasztották a levegőt és tüzes csóvát hagyott maga mögött. Az emberek az égre néztek és megismerték a tollaskígyót, aki csőrében fényt hozott. A sólyom leszállt a csillogó tárgyra, ami egy gyermek kezében volt. Nem tudni hogyan került hozzá, de csak az számított, hogy végre megvan. Kinyitotta a kis kazettát, amiből hatalmas ragyogás tört elő. Megremegett a Föld és kettévált a füst, felette megpillantották az eget, a kék eget, amit már olyan rég nem láttak. És megpillantották Gea elfeledett sebét is, amiről már csak a legöregebbek ismerték a meséket. 

Menro csőrében tartva a kazettát, visszaszállt Bá barlangjába, a három bölcshöz. Ur asztalára tette a ládikót és ismét kinyitotta. A fény ekkor újra kiszökött és betöltötte a teret. Fénybe borult a barlang, de még az ég is felette. Egy eddig láthatatlan kürtőn át elérte az eget, és mint egy fényes kupola, úgy borult körbe Gea teste körül. A bölcsek elmondták imáikat, amiket a fény szétszórt a teremtett világok minden lénye számára. Azok meghallották az Imát és maguk is csatlakoztak a bölcsekhez. Gea teste remegett, ahogy minden teremtett lény egyszerre kántálta a varázsigét. Minden strófa ritmusára megremegett a föld, egyre vadabbul táncolt, a teremtett lények alig győztek megállni lábukon, de csak ismételgették az Imát rendíthetetlenül. Végül Gea teste egy utolsót rezdült, majd megkönnyebbülve felsóhajtott. Az Ima segítségével sikerült a benne terjedő gonoszságot összegyűjteni egy pontba és kiemelni a szívből. Sisteregve, mérget köpködve ellenkezett a gonoszság, de nem volt elég ereje, hogy minden teremtett lény akaratával szembeszálljon. Azok pedig csak ismételték és ismételték a varázslatos szavakat. A sólyom ekkor felkapta a ládát, a gonoszságot csőrével fogta meg és belerejtette a kazettába. Azzal a lendülettel fel is szállt a magas ég felé, és csak repült, repült, egyre magasabbra, hogy a föld már csak egy volt az égi fények között, egészen Sol színe elé repült. Ott a kazettát átadta a féltékeny testvérek apjának, aki kezébe vette és lenyelte azt. Őbenne végül elenyészett a csínytevés utolsó morzsája is. A féltékeny testvéreket száműzte udvarából. Azóta magányosan járják útjukat az égi tengeren, a sötét és hideg birodalmában. Gonosz tervük így szertefoszlott, a Földön pedig a teremtett lények azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak. És néha, amikor felnéznek az égre és meglátnak egy sólymot az ég ura fényében, emlékeznek a régmúlt dolgokra. Aki nem hiszi, járjon utána!