Egyszer volt, hol nem volt, amikor még fényes volt a nappal és a sötét éjszakában minden csillag a helyén volt, volt egyszer egy démon. Az égbolton táncolt, csillagról csillagra ugrálva. Nem lehetett tudni honnan bukkan fel legközelebb, de tüzes nyoma az égen időről időre feltűnt -nagy riadalmat okozva. Olyankor minden megváltozott, mert egyszer egy ilyen démon szinte teljesen elpusztította Gea minden teremtményét. Gea a föld neve, Ő pedig Sol, a nap lánya, minden földi teremtmények öreganyja, és Ina anyja. A pusztulástól csak az menekült meg, aki a legmélyebb odúban, barlangban tudta meghúzni magát, vagy a legmélyebb vizekben rejtőzött el az irtózatos robbanás és az azt követő borzalom elől, ami hétszer körbejárta a földet. Amikor elült a por és mindenki azt hitte, hogy már vége, akkor kezdődött igazán. Megnyíltak az ég csatornái és csak esett és esett olyan sűrün, hogy semmit nem lehetett látni a lehulló vizek függönye mögött. Kezdtek megtelni a síkságok, aztán a fennsíkok és végül a legmagasabban fekvő völgyek is vízzel. Aki teremtett lélek nem tudott a legmagasabb hegyekre menekülni, azt az áradat könyörtelenül magával ragadta. Negyven éjjel és negyven nap, de talán negyven évig is esett az eső, sokan vesztek oda növények, állatok, a titokzatos világok teremtményei és az ősök is. Aztán hatalmas fergeteg kerekedett, ami végül megint szétválasztotta a föld vizeit az ég vizeitől és felszárította a síkságokat, felföldeket, lágy dombokat és a hegyek völgyeit.

Újabb hónapok, talán évek teltek el teljes sötétben, hidegben és viharokban. Nem maradt aki számolta volna az időt. A látóhatár szélétől egyre közelebb jöttek az üveghegyek. Éhség, szomjúság és fájdalom nyomában járt a halál, legyőzve mindenkit, aki csak az útjába tévedt. Állatok, növények és emberek, meg a titokzatos alsó világok lényei, Gea összes gyermeke  most arra kényszerültek, amire még soha azelőtt nem volt példa. Csak úgy maradhattak életben, ha közös erővel feltámasztják Gea-t. Összefogtak hát minden földi világok teremtményei és egyesített akarattal kezdték kőről kőre újrarakni az általuk ismert világokat. Épültek sorra az alsó világok karéjai és a felső világok szférái, épült a föld is. Végül egyszer elkészültek a nagy munkával, de már csak ketten maradtak életben az ősök leszármazottai, egy nő és egy férfi, ők voltak az első Emberek: Éa és Ám. A többieket vagy a nagy pusztulás vitte el, vagy a kemény munkától megfáradva tértek pihenni őseikhez. Mire az utolsó elemek is a helyükre kerültek, az élet is visszaállt régi járásába. Az alsó világok lakói rejtőzködve visszahúzódtak, az ég madarai a felhők között röpködtek, a vizek állatai alámerülve tűntek el az első emberpár szeme elől. Véget ért az egyezség, befejezték a művet. Kitisztult az ég is, és a felszínek lakói csak most csodálkoztak rá, hogy már nem csak a nappalok fényesek, de az éjszakában is feltűnt egy jövevény. Lu-nak nevezték el és úgy tartották, hogy Sol-t, a napot jött csodálni. De valami más is változott, amiről még sejtelme sem volt a földi világok egyetlen lakójának sem. 

Az egyik ősi lény tudta mi történt. Egy ősöreg teknős, aki az égi vizeken lebegett, akinek a hátán először megtelepedett az első szárazföldi élet, talán neki volt sejtése az elkövetkezőkről, de nem tette, vagy nem tehette meg, hogy a nehezen felépített világot újra felborítsa csak azért, hogy egy talán soha be nem következőről beszéljen a földi világok teremtményeivel. Így hát folytatta mély álmát az égi vizeken lebegve. A teknős tudta, mert látta, hogy Lu volt a tüzes égi táncos, aki pusztulást hozott Gea világára. A féltékeny testvérek hajították a holdat a földhöz, mert az túl szép volt hozzájuk képest. Irigyelték a pompás hegyeket, a kéklő tengereket, a kék eget, a fehér felhőket, a zöld fákat és füveket, a világok számtalan teremtményeit. Sol legkedvesebb lányát akarták elemészteni és vele együtt minden szülöttjét is. De az élet makacsul ragaszkodott Gea világához és vérrel, verejtékkel és elképzelhetetlenül nagy munkával újra élettel töltötték meg szülő anyjukat a teremtett lények. 

Az Ember megművelte a földet és tisztelte Gea teremtményeit, azok pedig szolgálták Gea lányát és fiát és azok lányait és fiait és még a korábbinál is virágzóbb földet hoztak létre. Semmi nem volt, ami a nagy pusztulásra emlékeztette az embert, csak egy nagy lyuk az ismert világ szélén, egy begyógyulni képtelen sebhely. Gea azért nem gyógyította be testén ezt az egy forradást, hogy az örökre figyelmeztesse minden teremtményét, hogy csak együtt képesek túlélni a borzalmakat, de együtt mindenre képesek, amit csak elhatároznak. Dús legelőkön kövér jószágok tanyáztak, Éa lányai és  Ám fiai semmiben nem szenvedtek hiányt, mert a rend, amit létrehoztak, jól működött. Minden teremtett lény tudta, hogy áldozatával az életet szolgálja. Nem volt értelmetlen halál, nem volt semmi, ami felborította volna a rendet. A vadász tudta, hogy az elejtett vad nem csak az ember tápláléka. A vad feláldozta magát az életért, ezért a vadász áldozatot mutatott be Gea és az elvett élet tiszteletére. 

A testvérek eközben féltékenyen figyelték, hogyan szaporodik a bőség Gea teremtményei között. Az ég egyre kékebb, a hegyek egyre zöldebbek, a réten füvet legelő barmok egyre kövérebbek és eddig mindennél teljesebb boldogság bontakozik ki Gea földjén. Nem állhatták ezt a békés világot, ezért gonosz tervet ötlöttek ki. Ha kívülről nem sikerült elpusztítani a gyűlölt boldogságot, akkor majd belülről kezdik el a munkát. Összeültek tanácskozni és gonosz tervet eszeltek ki. Ekkor történt, hogy Éa lányai és Ám fiai Gea tiszteletére emlékművet akartak építeni. Egy hegyet, ami hasonlatos Gea hegyeire, de benne megtalálható az Ember minden tudása. Egy piramist, amiben összegyűjtenek mindent, amitől a Földi lét olyan szép. A gondolat meghatotta Gea szívét, ezért segítséget nyújtott az embereknek. Szépen haladt az építkezés és már hegynyi méretű volt a piramis, amikor megjelentek a hamis Istenek képét magukra öltő féltékeny testvérek. A csillagösvényen jöttek, és a világfán ereszkedtek alá a földi világra. Először is ahogy leértek, elvágták a világfa gyökerét. Korábban ez kötötte össze a földet a mennyek szféráival. Addig itt ereszkedett alá minden tudás és bölcsesség, amit az ember megismert, a csillagok bölcsessége. A három féltékeny tstvér elvegyült az emberek között és új Tanításokkal ismertették meg őket. 

A hármak elhozták az embernek a hamis Tudást, a Hatalmat és az Erőt, de legelőbb is összezavarták az emberek beszédét. Így azok többé nem értették meg egymást. Mivel a féltékeny testvérek elvágták a világfa törzsét, onnan többé a mennyei tudás nem áramolhatott le az emberek közé. Menro, aki addig a nagy áldozat emlékművének építését irányította, látta mi történik, hiszen épp a világfa ágain ülve nézte az építkezést. De már alászállni nem tudott többé, így az emberek szétszéledtek és népeket alkottak a földön. Elkezdődtek a háborúk az emberek között. Menro felmászott a hatalmas fa ágain egészen odáig, ahová addig ember nem merészkedett, fel Gea színe elé. Imákat mondott, hogy Gea segítse Őt vissza az emberekhez, mert nélküle azok elvesznek. Gea meghallgatta az Imát és segített Menro-nak. Sólyommá változtatta, és visszaküldte a földre, hogy segítse gyermekeit. Menro azonnal repülni kezdett és visszaszállt a földre, de olyan sebesen, hogy az égen a tűzkígyó nyomát hagyta maga mögött. Sebesen szállt, ahogy csak bírt, nehogy túl későn érjen Haza. 

Az Emberek felnéztek az égre és látták, hogy tüzes égi táncos jön közéjük sólyom szárnyakon. A Tollaskígyót, vagy égi sárkányt, ahogy elnevezték, kevesen ismerték fel, de azokat mind maga köré gyűjtötte. Ezek a kevesek voltak az Igazak, akiket Mag-nak nevezett el és akikkel megosztotta őseik igaz történetét. Elhívta őket Atasz vidékére, ami az akkor ismert világ határán fekvő, nehezen megközelíthető sziget volt. Partjait a föld vizei ostromolták, hegyeit az ég szelei koptatták, de a hegyek gyűrűjében a két folyam közt megteremtették a korai világ menedékét. Az új nép saját magát Mag-nak nevezte, vezetőjük Argyl király lett. Gea feleséget adott Argyl királynak, Ina lányát küldte hozzá. Argyl és Ina boldogan éltek és 24 fiú gyermeknek adtak életet. A 24 fiú megalapította Atasz 24 törzsét és megfogadták, hogy az Ősök tudását megvédik az életük árán is. megfogadták azt is, hogy minden törzs feljegyzi saját történetét és az Ősök krónikájának lapjait a  törzs szövetségének egy tagja vezeti. Huszonnégyszer huszonnégy generáció elteltével a feladatot átadja a következő törzs tagjának, hogy a krónika soha el ne vesszen, mert abban Gea világának minden tudása le van jegyezve. Gea ölelő karjai a folyamok között elterülő szigetet magas hegyekkel vették körül, hogy a féltékeny testvérek azt soha el ne érhessék. De azt nem tudta megakadályozni, hogy máshol a világában nem ármánykodhassanak.

A féltékeny fivérek, mivel látták miben mesterkedik Menro sólyom Mag népe, újabb gonosz tervet eszeltek ki. Az uralmuk alá hajtott népeknek megtanították, hogyan ártsanak a Gea és Menro sólyom Mag-jának. Gonosz tudást adtak az Ember kezébe a hamis Istenek és gonosz dolgokra vették rá őket. Elvették tőlük a hajdan ismert értékeket és az Ősök emlékét. Elvették tőlük a létezés ajándékát és helyette megajándékozták őket az Itt és Most hamis képével. Elvették tőlük a Becsület értékét és helyette megajándékozták őket a Vágyakkal. És az Eberek élvezettel hódoltak az új örömöknek és élvezték a hatalmat, amit a hamis Istenek adtak a kezükbe. Csak azt nem érezték át, hogy napról napra fogy belőlük az, ami emberré tette őket. Életüket észrevétlenül, de egyre gyorsabban úgy kezdték szervezni, mint a hangyák egy bolyban. Már nem voltak többek, mint a méhek, akiket egy királynő irányít, de még ennél is rosszabbak voltak, mérges darazsak, akik fullánkjaikat bárkibe beledöfik, akik útjukba állnak. 

A féltékeny testvéreknek ez sem volt elég, mert ők mindent el akartak pusztítani, ami Gea testén valaha szép volt. Nem elégedtek meg azzal, hogy a lágy tavaszi szellőkből orkánt kavartak, azzal sem, hogy a puha homokbuckákból hatalmas sivatagokat teremtettek, ahol semmi teremtett lény nem volt képes életben maradni a hamis dzsinneken kívül. El akarták pusztítani mind a magot mert tudták, hogy a magból egyszer virágzó élet keletkezhet újra. Megteremtették hát a pusztulás magját. Álnok tudásuk köré hívták a legfogékonyabb lényeket és létrehoztak valamit, ami magában foglalta minden gonoszságukat és a létező összes félelmeket. Tudták jól, hogy a teremtő képzeletet csak a félelem foghatja vissza. Félelem attól, amit nem ismernek, és pedig minden valódi Életet az ismeretlen félelembe burkoltak bele. Megparancsolták népeiknek, hogy ezt a a félelmetes magot ültessék el, mert tudták, hogy ami Gea bőre alá kerül, az egyszer magába fogadja teste. Befogadja és mert nem képes ellenállni a teremtésnek, megteremti belőle a világok harcát. Így is lett. A leigázott népek elültették a hamis magot és imáikkal táplálták. De nem csak imáikkal, hanem cselekedeteikkel is. A három féltékeny testvér tudta, hogy a képzelet világot teremt. De tudták azt is, hogy a félelem is képes minderre. Ezért a leigázott népeket félelemben tartották, és ezzel a félelemmel táplálták a hamis magot.

Gea látta a gonosz mesterkedést, de nem volt képes megállítani a baljós történéseket. A Mag népe még nem volt felkészülve a harcra, mert az biztosnak tűnt, hogy háború lesz. Gea fájó szívvel kérte Menro sólymot, hogy vezesse kedves népének fiait olyan helyre, ahol talán meg tudják változtatni a dolgok menetét. A helyet már elő is készítette Karpa ölében, de az utat a Mag népének egyedül kellett megtennie. Menro szarvas hátára ült és vezette népét az új világba, Karpa ölébe, ahol saját földjükhöz hasonló vidéket találtak. Hosszú időre megváltoztatták a jövevények a világ sorsának alakulását, de mára bennük is felütötte fejét a gonoszság. Korábban testvér testvér ellen nem fordult, egymásnak hátat vetve küzdöttek az elveszettekért, a féltékeny testvérek népeiért, Gea és a teremtett lények boldogságáért. Amikor a legsötétebb volt a nappal, akkor mentek szellemi vezetőik az égi ösvényen Gea színe elé Menro sólyom vezetésével. Akik képesek voltak a csillagösvényen közlekedni, azok hozták Gea üzenetét, így buzdítva tetstvéreiket kitartásra. 

A gonosz birodalmában eközben nem maradt rest a három féltékeny testvér sem. Minden eddiginél hatalmasabb félelmeket zúdítottak népeik nyakába, hogy azzal táplálják gonosz tervük sikerét. A félelem és rettegés hatotta át népeiket, akik könnyeikkel táplálták a félelem magját, ami egyre mélyebbre süllyedt Gea testében. Végül majdnem a szívéig ért, hogy átvegye felette a hatalmat. Gea szomorúan nézte mivé lettek fiai. A gonoszság magját testének nedveivel vette körül és megkeményedve burokba foglalta. De bőrét a rontás megkezdte már. Fekélyek és kelések keletkeztek rajta, amit az Emberek mocsárnak és vulkánnak láttak. Ezek bűze belengte a tájat az Emberek világában. A Mag népe Gea hajdani karjaiban már nem talált menedéket, Atasz vidéke elsüllyedt a világóceán habjai között, de Karpa öle még tartotta magát. 

Menro, a föld első királya látta mindezt és Imát mondott Sol-nak, Gea apjának. Sol meghallgatta az imát és arra kérte lányát, hogy ne fojtsa vissza könnyeit. Gea arra vigasztalhatatlanul sírni kezdett. Apja nem bírta nézni legkedvesebb lánya szenvedéseit, ezért tekintetét elfordította. Gea könnyei mint jégszilánkok érték el a földet, és táplálták a látóhatár szélén ülő üveghegyeket. Azok egyre csak nőttek, egyre nagyobbak lettek, míg végül testükkel takarták el Gea vérző sebeit. Menro sólyom megparancsolta népének, hogy húzódjon vissza Kapra ölébe, ahol a Gea szívéből fakadó meleg vizek életben tartják majd. Azok pedig így tettek és életben maradtak. Így váltak az Ősök utolsó leszármazottaivá. MIvel Sol, gea apja elfordította tekintetét, a rettentő hideg olyan sokáig tartott, hogy szinte minden teremtett lelket elpusztított, de megkímélte Karpa ölét, szeretett lánya népének otthonát. A hideg elmúltával a Mag népe Karpa öléből indult el, hogy benépesítse újra a földet, felkeresse az életben maradtakat, és elmondja nekik Őseik legendáit, megossza velük Gea tudását.

A Mag népe, aki egykor a legfiatalabb volt a földön, most a legöregebbé vált, féltve őrzött tudását kellett átadnia a következő világok népeinek, hogy azok majd emlékezve az Ősök tudására, maguk is életben maradjanak. A három féltékeny testvért ugyan legyőzte a nagy tél, de álnok művük, a gonosz mag egyre beljebb sodródik Gea testében. Tudta ezt Gea is, ezért népének elmagyarázta, miként tudják meggyógyítani. Azt mondta el nekik, hogy a létezés minden szférája, a világok minden karéja egyetlen dolognak engedelmeskednek, ez pedig a képzelet. Amit a világ teremtett lényei közös akarattal elképzelnek, az megtörténik. Ezért választotta szét Éa lányait és Ám fiait a három féltékeny testvér, ezért zavarta össze nyelvüket, mert így nem képes egy akarattal létrehozni a képzelet teremtő erejét, ami még a három féltékeny testvért is képes legyőzni. Hajdan a teremtett világok minden lakója összefogott, hogy közös akarattal újra építse az általuk ismert világot. Sikerült. Ezért a három féltékeny testvér elvette az összefogáshoz szükséges erőt, ami az akaratot közössé tudja tenni. A Mag népének nem más a feladata, mint ezt a közös akaratot újra megtalálni, és a teremtett lényeket összefogva, a közös akaratuk erejével kiemelni a mérgező tüskét Gea testéből.

Ezért van az, hogy a Mag fia rátok néz féltékeny testvérek, és átlát rajtatok! Megtalálja a közös akaratot, amivel megmenthetjük édes szülő anyánkat, Gea testét, és vele az Ember jövőjét.

Aki nem hiszi, az járjon utána!