A bejegyzéshez a következő képinek nem, inkább hanganyagnak nevezhető impulzust ajánlanám a nyájas olvasó figyelmébe. Lehetőleg végtelenített lejátszás módra kapcsolva, ha van ilyen -én nem tudok róla.

Reggel, pontosabban hajnali négykor arra ébredtem, hogy valami barom a hátamban forgat egy szívlapátot. Kicsit fájt... A szürreális élményt egy kellemes Acid Jazz reggel követte, majd a felismerés, hogy nincs rendben a belsőségem. Most nem csak úgy fizikailag, hanem sehogy. Olyanokon tűnődöm, mint -a gazdaság nélküli társadalom -egyensúly pénz nélkül -a fenntartható fejlődés elvének bukása és a StarTrek ökonómia.

A Klingonok kifejezetten hierarchikus népség. Belső afrikai néger törzs, egyértelmű japán beütéssel -ahol központi kérdés a hatalom és az erőviszonyok. A Borg amolyan Ruszki, a kommunizmust testesíti meg, ahol az ellenállás hasztalan, mi vagyunk a Borg. A ferengit meg nem nevezném zsidónak, de náluk egyértelműen az Isten, jobban mondva a vagyonszerzés törvényei... Spock olyan, mint egy praktikus IKEA bútor, egy darab kulcs kell egy teljes lakás berendezéséhez. Testvérnépük a Romulán, akik szintén kommunista attitűddel vannak felvértezve. Nevükből a római birodalom juthatna eszünkbe, ha épp nem hallottunk még Észak Koreáról, pontosabban 조선민주주의인민공화국, azaz Csoszon Mindzsudzsi Inmin Konghvaguk.

Mindazonáltal engem nem is ezek a különös létformák érdekelnek a végtelen univerzumban, hanem a csillagközi föderáció, azon belül is a föld, mégis csak itt élek. Ennek ellenére ismerősek a Klingonok, a Romulánok és még mint ha Borg ismerősöm is lett volna az évek során. Vagy az utóbbi csak egyszerű földi troll volt? Nem is tudom... Ferengit én még a földön isten bizony nem láttam és arról sem hallottam, akinek a szomszédja ismeri azt, aki tudja hol élnek a Ferengik. Én csak Yoshi Toranaga no Minowara sanról hallottam, de ő is csak egy kitalált karakter a Shogunból.

A konföderáció Föld nevű bolygóján a csillagidő ... (ha ide hülyeséget írok akkor elárulom, hogy fingom nincs mi az a csillag idő), ... szóval <Once Upon a Time in the Galaxy, far far Away> ... a háború után, amikor az emberiségnek majdnem sikerült magát eltörölnie a végtelen világegyetemből, létrejött egy pénz és a mai értelemben vett gazdaság nélküli társadalom. A munka nem az egyén életben maradásáért, hanem a közösség javára történik. Cserébe a közösség mindent megad az egyénnek. Nincs fizetés és nem kell vásárolni, hiszen a replikátorok mindent képesek (?) előállítani egy parancsszóra. Ezt persze nem igazán tudom elképzelni. Ha én azt mondom a replikátornak, hogy Horatius Lumpsluck professzor, született Horace E. F. Slughorn kedvenc vajsöre, vajon a gép mire "gondol"? Vagy ahogy Cypher a Mátrixban fogalmaz, amikor Smith ügynökkel beszél az étteremben: "(-Akkor megegyeztünk Mr Reagen?) -Tudja, tudom, hogy ez [a szték] valójában nincsen. Tudom akkor is, amikor a számba veszem. A Mátrix hiteti el az agyammal, hogy ez szaftos és ízletes. Kilenc év után tudja, hogy mire jöttem rá? A tudatlanság áldásos! ... "

Érdekes, hogy a legtöbben úgy tudják a Bíbliai idézetet, hogy boldogok a lelki szegények... holott eredetileg boldogok az együgyűek. Az egy ügy... Akit számtalan ügy nyomaszt, az boldogtalan. Akit maga alá gyűr az élet megannyi viszontagsága, az boldogtalan. Aki szétaprózódik a világ fájdalmában, az boldogtalan. Boldog aki az Egyre koncentrál. Akinek minden igyekezete arra az egy és minden más felett állóra összpontosít. Az boldog, mert nem botlik meg az életben, nem veri tarkón a lét, csak megy előre a szent cél felé... Ó boldog megvilágosodás!

A Star Trek világa persze más úton indul el a boldogságot keresni. Ahol a kötelesség egyben személyes ambíciókra épül, ott a "közösségi irányelvek" nem üres szabályok, hanem az egyéni képességek legtökéletesebb kihasználását szolgálják. Milyen lehet az élet a ma ismert gazdaság nélkül? Úgy értem persze létezett már másféle kultúra és műveltség a mai előtt, ami még nem erre az agresszív gazdasági szisztémára épült, de lehet-e a belénk vert tudást félredobni és nem ortodox vallássá fejleszteni az anyag iránt érzett vonzódásunkat? Illetve lehet-e az anyag nyújtotta kényelmet feláldozni a szellem oltárán?

Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy az ember fejlődésének egy bizonyos szakaszáig a mai értelemben használt gazdaság nem létezett. És nem a csere vagy egyéb formájú kereskedelem hiányára gondolok, hanem a népek sorsát igazító pénzhatalomra. Összeesküvés hívők emlegetik az egy kézben összpontosuló világkereskedelmi reálhozamot, óvatosabbak pedig a legújabb kutatási eredményeket vehetik elő. Közös pontja mindkettőnek, hogy immár tudományos elemzés is kimutatja, hogy a gazdasági potenciál jelentős része a piaci szereplők szűk körének a kezében van.  "... A kutatás egy 1318 cégből álló magot azonosított, melyeknél összefonódnak a tulajdonviszonyok. Az 1318 cég mindegyike kettő vagy több, átlagosan 20 másik céghez kapcsolódik, ezen felül pedig a globális működőtőke 20 százalékát testesítik meg. Az 1318 cég részvényeivel együttesen uralja a világ értékpapír és termelő vállalkozásainak többségét, ami a globális tőke további 60 százalékát jelenti...Tovább bogozva a tulajdoni viszonyokat a svájci csapat eljutott egy "szuper-egyedig", ami 147 szoros kapcsolattal egymásba fonódó céget jelent, ezek a hálózat összvagyonának 40 százaléka felett rendelkeznek...(sg.hu)" -Nem akarok sem vitatkozni a cikkel, sem a lobogómra tűzni, hogy én ugye megmondtam. Valószínűleg a helyzet ennél vagy sokkal bonyolultabb, vagy sokkal egyszerűbb. Hajlok arra, hogy a kettő egyszerre igaz. 

Ha veszek egy problémát és alaposan körbejárom, ráadásul tüzetesen át is vizsgálom, akkor szaporítom az alap problémában amúgy benne rejlő "következmények és fejlemények" címkét viselő problémakört. Ugyanakkor foghatok egy kifent kardot és határozott mozdulattal megoldhatom az addig senkinek megoldani nem sikerült Gordiuszi Csomót... Kockázata mindkettőnek van, a szemléletmód más. Még abban sem vagyok biztos, hogy az egyik eredményesebb volna a másiknál. Míg a kard simán átszalad a megoldhatatlan rejtélyen és új problémákat szabadít ránk, addig a töprengés és elméleti problémagyártás alatt ki tudja milyen egyéb valóságos következményei merülnek fel a kiindulási csomónknak.

Elkalandoztam kissé a vezérfonalamtól. Van Anatóliában, a mai Törökország területén egy ősi romváros, ami új képet fest elénk a korai gazdaságtörténelem terén. A kora kőkorszaki életmódról leginkább a vadászó, gyűjtögető, állatprémekbe burkolt és ápolatlan ősember jut eszünkbe. Chatal Hüyük ennek némileg ellentmond. A 12-13 hektáron elterülő, saját korában hatalmasnak nevezhető falu fénykorában akár 5000 embernek is otthont adhatott. Azon persze a szám hallatán el kell gondolkodnunk, hogy ez az 5000 ember az időtájt egy egész birodalomra való lakost jelentett. Úgy tudjuk, hogy az ősközösségi társadalmak nagy területen elszórt, laza törzsi szövetségben élő nagycsaládok hálózata? Hát, ezen egy kicsit el kell töprengeni, mert legalább is Chatal Hüyükben ennek ellentmondani látszik a régészet. 

A közel 1000, 25 négyzetméteres, egymáshoz épített, tapasztott falu házban a városi hierarchiának nyoma sincs. A feltárt emlékek arra utalnak, hogy az akár 5000 lakos békében élt egymás mellett, vadászott, gyűjtögetett és valamiféle mezőgazdaságot is folytatott. Mindez Krisztus előtt 7000-től, ami testvérek között is közel 10.000 év! Az akkori átlag 30 évvel számolva ez 333 generáció, a mai átlag 75 évvel is 133 nemzedék. 

Úgy tudjuk, hogy a jégkor idején közelkeleten és kisázsiában húzta meg magát az emberiség, ahonnan az idő jobbra fordulásával rajzott ki újra. Fura dolog a történelem, és különösen a régészet. A történelem azért, mert mint tudjuk a megemlékezés joga mindig a győztesé volt. Talán az emberiség hajdan azért nem rendeződött hierarchiába, mert létfeltétel volt, hogy egységesen lépjen fel a más emberszabású kortársaival szemben? Vagy a közös élettér és a folyamatos egybeolvadás eredménye volt, a tulajdonképpen stabil egyenlőség? Bár ha legközelebbi rokonainkat vesszük alapul, a közösségen belüli elosztás ott sem egyenlő, legfeljebb arányos. Ugyanakkor a viszonylagos egyensúly csak az életképes és erős egyedek között tapasztalható. Másfelől a falkában élő ragadozóknál, például a farkasoknál megfigyelhető valamiféle jele a gondoskodásnak. A falkának nem egyenjogú tagjai, a sérült egyedek valamiféle gondoskodásban részesülnek, hiszen vadászatra alkalmatlan egyedek is túlélnek. Ők adott esetben a család és az utódok körüli teendők elvégzésében vesznek részt. Míg a vadászok hátrahagyják utódaikat, addig az elaggott és sebesült egyedek őrzik (nevelik?) az ifjoncokat?

Az előbb úgy fogalmaztam, hogy az emberiség a közelkeletre és kisázsiába húzódott vissza a jég elől. Az utolsó nagyobb jégkorszak mintegy 110.000 éve kezdődött, maximuma 18.000 éve volt, amikor egy erős lehűléssel indult el a mintegy 6000 éves felmelegedés. A jégkorszak vége 12.000 évvel ezelőttre tehető. Mi történt 400 generáció alatt az emberiséggel? Valahogy olyan érzésem van, mintha minden nagynak tartott civilizációval vsztettünk volna valamit. Nyertünk is, ez nem kétséges, de ezek a nyeremények talán egyre csak saját túlélésünk ellen hatnak? Kényelemre cseréltük a természetet. Mintha exponenciálisan gyarapodna a kényelem iránti vágy, és ezzel párhuzamosan fogy a túlélési esélyünk is.

Nem valószínű, hogy a mai, magát civilizáltnak tekintő ember, nem az egyes egyedek, hanem az emberiség általában, ma képes lenne életben maradni a természetben. A megszerzett új képességeink és készségeink alkalmatlanok a túlélésre technika nélkül. Azt pedig már régóta megjósolta magának az ember, hogy a rendelkezésére álló technika egyszer ellene fordul majd. Ma mesterséges intelligenciától, gén és nanotechnológiától, uralmat átvevő robotoktól tartunk,akik majd talán egy nap komplett virtuális valóságban nevelnek minket, mint a csirkéket mi neveltük korábban. Az ősidőkben pedig Gólem fordult teremtője ellen. A képlet tehát és vele a félelem a teremtés bűvöletéért, nem új keletű.

Az elmúlt 12.000 évben szinte semmit nem változott az ember, leszámítva egy, de annál jelentősebb változást. A környezet tönkretételének képessége. Nem az igénye, hiszen számtalan jele van annak, hogy lokális szinten ősrégtől fogva gyakoroljuk a természet meggyalázását. A Húsvét szigetek őslakosai erdővel borított szigeteken találtak menedéket. Hálából isteneiknek szobrokat emeltek, amiket mésszel kellett lefesteni, hogy messziről látszódjanak. A mészhez meg fát kellett vágni, hogy a kőből előállíthassák. Végül kivágták az utolsó csenevész cserjét is a szigetről. Ez már az emberiség új kora, amikor a készségszintű képesség nem hogy nem szolgálja a természetben a harmóniát, de kifejezetten ellene hat. Hol billent át a mérleg? Hol estünk saját képességeink bűvöletének csapdájába? Hol áldoztuk fel földanyánkat saját boldogságunkért?

De igazán nem is ez a kérdés. A rég elhagyott utat kellene megtalálni, amin kéz a kézben járhat a civilizáció igénye a természet szükségszerűségeivel. Megvan még ez az út valahol az emlékezetünk legmélyén?