Végre kellemes a levegő éjjel, aludni is tudok. Mint akit fejbe vertek és reggelig snitt. Viszont kicsit olyan, mintha tele lenne a fejem takonnyal, Könnyezek, nehéz a fejem, el van dugulva az orrom. Nem fogok megfázni, nem fogok megfázni, nem fogok megfázni...

Mellesleg ahogy reggel kinéztem a folyosóról a konyhaablakon át, elfogott valami soha nem volt nosztalgia. Úgy értem soha nem éltem át olyat, ami után nosztalgikusan vágyom, legalább is ebben az életemben biztosan nem. 

A félig kopasz gesztenyén aranylóan megtörő fény, vagy a dombokról laposan pislákoló nap, nem tudom. Olyan volt, mintha nem is egy városban a főút túloldalán laknék holmi téglaházban, nem. Elfogott ez az érzés. 

Körben a lágy dombok, távolabb hegyek, Még zöld, kivéve a gesztenyefák, és már érezni a közeledő őszt. Változik a természet, lázas készülődés a közelgő hosszú álomra: Ünnep. A réten nemezsátrak, nem intim közelségben, inkább tisztes távolban egymástól. A felkelő napba lépő emberek, arcukat az arany korongra fordítva, kezüket az égnek emelve, egész lelkükkel -mint puha szivaccsal szívják magukba az életető fényt. Messze árad a néma ima, a természet, az élet és a lét tisztelete -és csend! hatalmas belső csend és békesség ereszkedik a völgyre, ahogy elkezdődik a nap. Szentséges nap, isten ajándéka, amilyen minden közönséges hétköznapi ünnep.