A túlélők az okokat keresik. Nincs magarázat a természet erőinek működésére, hiszen az váratlanul és felkészületlenül érte a falut. Mint derült égből villámcsapás, úgy jött a víz és sodort el mindenkit, aki a megrogyott házából igyekezett kimenteni megmaradt vagyonát. Az utolsó garasokat kaparták össze, amikor végső kegyelemdöfésként jött a pusztulás.

Lehettek vagy ezren is, akik a rengés után kalyibáikba rohantak, hogy összeszedjék a menthetőt. Többnyire egy élet veszett oda a pusztító rengésben. Ahogy végignéztek a hajdani utcákon, csak a leomlott falakat és összezúzott épületeket láthatták mindenhol. 

Apró facipők kopogtak a hullámzó utcákon, előbb ki a házikókból, majd be az összeszedhető vagyontárgyakért. Hiába, az ember ragaszkodik ahhoz, amit magáénak tud. Keményen megdolgozott érte, hát nem hagyja veszni. Jobb az újrakezdés, ha van mivel, mint ha a nulláról kellene mindent újra összeszedni. 

A falu magasabban fekvő részein ott állnak a kövek: eddig és ne tovább! Ma már nem emlékszik senki, hogy ki és mikor állította őket, de ez ebben a pillanatban nem is fontos. Csak az fontos hogy kimentsék megmaradt emlékeiket az összedőlő romok alól. 

Az öregebbek még halványan emlékeznek, hogy nagyszüleik meséltek nekik a kövekről. Az emlékek már homályosak, és a köveket is belepte a moha, megkoptatta a szél.

A falu egészen a partig nyúlik. Régen csak a kikötő állt ott, de ma már a házak is a tengerre néznek. És a tenger visszanéz értetlenül, hiszen ő még emlékszik a hajdan volt kövekre, amik most fent állnak a domboldalon. 

Egykor azokat a domboldalakat ostromolta, és most készül újra megmutatni erejét. Nem haragszik, de emlékeztet a természet törvényeire és engedelmeskedik saját törvényeinek.

A köveket azok állították, akik túlélték a legutóbbi nagy áradást. Ők vésték a kövekbe, hogy ne az értékeidet, hanem az életedet mentsd! Ha megindult a föld, te is indulj meg fölfelé. Ne nézz hátra, ne kezdj el kutatniaz emlékeid között, csak indulj el a hegyre, ami megvéd a természet erejétől!

Akik ma a kövek alatt élnek, már nem elékeznek a régire. Nem tudják, hogy a sziklák miért állank, és miért ott, ahol. És már nem látják a mohával benőtt figyelmeztetést sem, hogy eddig építkezz és ne tovább! Arra a természet az úr, aki eltörli nagyravágyásod, és ha nem vigyázol, az életedet is elveszi!

A kőbe vésett intés, eddig és ne tovább, ma már csak egy szikla a falu közepén, a domboldalon. Emléke elveszett, üzenete megkopott, hangja nem ér el a mai falu lakóihoz.

Néhányan még értik az ódon szavakat, néhányan hisznek a figyelmeztetésnek. Ők felszaladtak a hegyre, hogy végignézzék, miként sodorja el az ár a többieket. Barátaikat, ismerőseiket, szomszédaikat. Azokat, akik elfelejtettek hinni az ősi intelmekben. Azokat, akik úgy gondolták, hogy a figyelmeztetések csak babonák, mindennapokba kövült ócska szokások.

A hegyről tisztán látszik, hogy akik nem fogadták el a kövek tanúságát, maguk is néma tanúivá váltak az újabb áradásnak. A túlélők majd elmesélik gyermekeinek, unokáiknak, és azok unokái már újra csak hiedelemnek, babonának és gyermekeket ijesztgető mesének fogják fel az ódon kőoszlopokat: eddig és ne tovább. És lesznek majd akkor is túlélők, akik tovább mesélik a természet erejét, de őket is csak mesemondóknak tartják majd, az utánna következő cunami megérkezéséig...