Már a kasszánál álltam, amikor a biztonsági őr odalépett hozzám széles mosollyal, nagy gesztusokkal nyújtotta a kezét üdvözlésre. Nyilván összekevert valakivel. Talán azért, mert reggel már voltam bent és vettem egy bonbont nagymamám születésnapjára. Az élet nagy dolgai olyanok, hogy az ilyen alkalmi ismeretségek is a felszínre hozzák, ha azok kikívánkoznak, és őrünk esetében bizony a közlési vágy elég erőteljesen bukkant felszínre.

Hogy vagyunk, hogy szeretnénk, mi az akadálya. Minden beszélgetés erről szól. Most is erről szólt. A nehéz anyagi körülmények, a rossz munkafeltételek, gyenge fizetés és erős elvárások. Én pedig hallgattam és bólogattam, mert tudom miről beszél. Tudom miről beszélt? Nem lehet kitörni, mert a rendszer nem hagyja! Biztos, hogy nem lehet kitörni?

Egyáltalán ki kell-e törni? És ha ki lehet, akkor hogyan kell? Bekebelez minket a rendszer és elemészt, de ha együttműködsz, talán érvényesülni is hagy bizonyos fokig. A kezemben van a döntés?

Gondolom igen. Akkor is így hiszem, ha a magam életében sokkal nehezebb megtalálni a rendszerből kivezető utat, mint azt másnak elmondani. Minden az egyéni döntésünkön alapul. Szabad az út, de vállalom-e a vele járó következményeket? Amióta társadalomban élünk, mindig is voltak kívülállók. Betyárok, rablók, haramiák akikre azt mondjuk, hogy törvényen kívüliek. Társadalmi védekező mechanizmus ez, amivel a beletörődött sokaság védi viszonylagos kényelmét, látszólag a kívülállókkal szemben.

Aztán eljön az idő, amikor a kívülállókból nemzeti hősök, legendás ellenállók lesznek. Robin Hood, Che Guevara, Till Ulenspiegel. Az életformából eszme lesz, az eszméből rendszer, a rendszerből pedig újra kiszakadnak egyesek és klezdődik előről. Így a kívülálló maga is a rendszer része, akár tetszik neki, akár nem. Saját maga teremti meg az új rendszer eszmeiségét, ami aztán dogmává csontosulva épp azt az ellenállást szüli, mint a saját eredete.

Bizonyos szempontból én is kívülállónak érzem magam. Nem felette, nem alatta, hanem körülötte mindenhol. Ismerek ideológiákat, és frazeológiákat. Teremteni nem igyekszem, csak függetlenedni. A lehetetlennek tűnő vállalkozás súlyos következményekkel jár. Elhatalmasodik rajtam az "ebben a társadalomban nincs helyem" érzés. Ugyanakkor tudatában vagyok, hogy a fantáziavilágok felépítése nem nyújt megoldást. Régi vicc, hogy az értelmiség előtt két út áll. Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. 

Tudatunk folyamatos ignorálása vajmi keveset segít a jelenvaló problémák megoldásában, ha csak nem az emlékezést kontrollálja, amellyel saját hajdani vágyainkat némítjuk el. A vágyaink és a való életünk közt tátongó űrt.

A döntés szabad. Mondom a döntés szabad! Nincs társadalom és törvény ami megakadályozna abban, hogy kivonuljak az elfogadott emberi létezés határain kívülre. Ha csak nem a belső szabályaim, amik a társadalmi szocializációba kövülve sikítanak, hogy rossz útra léptem: így nem lesz belőlem senki! És a morális kötelességek, a felelősségvállalás, a hovatartozás, a sorskérdések és létfeltételek szinopszisa arra sarkall, hogy meghátráljak. Egyedül elveszik az ember, az az ember, aki 30.000 éve társaslény, az utóbbi egynehányszáz évben pedig társas magányban él.

Akár még a budai hegyek is tele vannak alkalmas barlangokkal, ahol a mindenkori rendszertől elvonult remeték éltek. Ma hajléktalanok foglalják el a sziklaüregeket, hogy a sors és az időjárás viszontagságai elől bemeneküljenek. Ideológiától és frazeológiától mentes életük a puszta önfenntartásról szól. Már ha szóhoz tudnak jutni a permanens delírium állapotában. nem lenézem őket, elemzem a problémát!

Én sem vagyok külömb, aki itt ülök önkéntes remeteként egy számítógép, asztal, görgös főnöki fotel nyújtotta fedezékben egy ember által épített barlangba húzódva az üveg vörösborral, amit azért vettem, hogy koccintsunk, mert a rendszer hozzájárul, hogy továbbra is elkötelezett adósrabszolgaként szolgáljuk, immár a saját téglabarlangunk mélyéből.