Mielőtt megbotránkoznál a kokainistán, gondolkodj el az okain is tán!

- Kosztolányi -

Az SG féltudományos magazin egyik cikkét olvasva kezdett megfogalmazódni a következő gondolatmenet. Több nézet él ma az életről, annak kialakulásáról, elterjedtségéről a világegyetemben. Sokan úgy vélik, hogy az Univerzumban egyedüliként birtokoljuk az élet csodáját. Még többen úgy gondolják, hogy korántsem vagyunk egyedül a kozmikus térben. Utóbbiak is megoszlanak. Egyesek úgy vélik, hogy a csillagászati távolságok szabnak határt a civilizációk találkozásának. Mások azon a véleményen vannak, hogy az idegenek itt vannak körülöttünk, csak fejletlen technológiánk alkalmatlan még kommunikációjukat kiszűrni a háttérsugárzásból.

Megint mások azt gondolják, hogy mindenség játszóterén komoly harc dúl a korlátozott energiaforrások és életfeltételek birtoklásáért. Ezen a globális csatatéren ott vagyunk mi is, és eddig csak annak örülhetünk, hogy még nem fedezték fel létünket. Azok akik ennek a gondolatnak az elejét elfogadják, két táborra oszlanak. A pesszimista álláspont szerint már rég felfedeztek minket, sőt már le is igáztak. Ők a mátrix című filmet hozzák példának, ami egy lehetséges "puha" diktatúra jelenlétét ábrázolja.

Amikor kitekintünk a végtelen űrbe, az állandóságot szemléljük -gondolhatnánk, de nem így van. A kozmosz telve van olyan veszélyforrásokkal, amik egy szempillantás alatt eltakaríthatnak egy föld méretű bolygót, a naprendszerünket, vagy akár a tejutat a csillagközi játszótérről. Az általunk ismert univerzum fortyog, galaxisok jönnek mennek, születnek, pusztulnak, ütköznek, objektumok robbannak fel, mások bekebeleznek minden útjukba kerülőt. A végtelenben csak egy állandó, a változás.

Ugorjunk egy kicsit a földtörténeti korok alakulására. Úgy tanuljuk, hogy a dinoszauruszokat egy üstökös becsapódása takarította el a földről. Ennek az apokaliptikus katasztrófának a következményében globális változások mentek végbe bolygónkon. Az uralkodó faj szinte maradéktalanul eltűnt, helyüket új honfoglalók vették át. Mi, az emlősök, akik őskövületi maradékok tanúsága szerint alig különbözhettünk nagyságban a mai cickányoktól. Ami tragikus véget jelent az egyiknek, az a másik felemelkedésének origója.

Ami jó az egyiknek, az talán a másik végét is jelentheti. Már pedig a végtelen űrben  a mai tudásunk szerint véges a kihasználható energiakészlet. Az nagyon valószerűtlen szerintem, hogy a felfoghatatlan mennyiségű égi objektumok sűrűjében mi volnánk egyedüli letéteményesei az életnek. Előbbitől független, hogy akár egyedül vagyunk, akár nem vagyunk egyedül, a földi élet kitartó, de nagyot tud fordulni! Körülményeinkre vigyázni olyan érdek volna, amit feledni mérhetetlen ostobaság. Nem egyszerűen a földi élet további alakulása, de saját fennmaradásunk okán is.

A kis cickányszerű első emlősök fennmaradásának záloga a rejtőzködés, a perifériás lehetőségek kiaknázása és a világméretű katasztrófa. A katasztrófa túlélése pedig egyértelműen az alkalmazkodóképesség és szintén a rejtőzködés. Ezek nélkül -bár az sejthető, hogy az élet megvolna, de az is valószínűsíthető, hogy nélkülünk. Itt a földön tendenciózusnak tűnik, hogy "békeidőben" szinte automatikus a túlnövekedés -vegyük észre, hogy akár a dinoszauruszok, akár némely emlősök, testméretük növekedésében előnyt élvezhettek. Egészen a kataklizmáig, amikor a túlélés egyetlen biztosítéka a rejtőzködés.

Ha tehát a föld analóg a világmindenséggel, úgy kozmikus platformon is erény lehet a rejtőzködés. Annál is inkább, mert ha csak abból indulunk ki, hogy a földi "civilizációs fölény" miként nyilvánult meg az elhódított területek lakosságával szemben, úgy könnyen beláthatjuk, hogy nem biztosan alakulna szerencsésen egy fejlett csillagközi fajjal való találkozásunk.

Az elmúlt fél évszázadban, talán az egészben, tőlünk hangos a mi kis naprendszerünk. Elektromos felhőkkel, rádióhullámokkal, lézersugarakkal, szondákkal és űrhajókkal luggaljuk a minket védő viszonylagos csendet. Hajlamos vagyok elhinni, hogy jobb csendben élni világunkat, mint visítva hívni a ki tudja milyen szomszédságot. Közvetlen lakótársunk vagy nincs, vagy igencsak béketűrő, ami annak stratisztikai esélyét növeli, hogy a majdan ide látogatók korántsem lesznek ilyen békések velünk.