(elbeszélés és történet alapján)

Éjfél felé járhatott az idő. Titkok és félelmek kerülnek ilyenkor a felszínre és nem zavarja meg az elmélkedést a külvilág. Azért indultam el, hogy megtaláljam belső énem. -aztán nem így történt.

Magam mögött hagytam a várost, a gondolataimat, a hétköznapok eldöntendő kérdéseit, a sokismeretlenes egyenleteket és a rengeteg villódzó reklámfényt, ami megvakítja az elmét. Autómmal lekanyarodtam a rozoga betonútról és rátértem egy ki tudja merre vezető földútra. Kétoldalt a semmi ölelt körbe, ahogy elhagytam az utolsó fát is. A fényszóró pászmáival igyekeztem követni a kanyargó ösvényt. Amikor az is elfogyott, leállítottam a motort, kikapcsoltam a reflektort és kiszálltam a kocsiból. Szemem lassan hozzászokott az augusztusi éjszakához. Álltam a róna közepén és nem győztem beszívni a mindenség illatát.

Próbáltam kiüríteni fejemből a zajongó város nyüzsgését. Nem egyszerű feladat, mert mélyen belém ivódott a forgatag, a fények, a gyors iramú élet, az elvárások és megfelelési kényszerek. Úgy gondoltam még pár hónapja is, hogy a stressz a legjobb inspiráló erő, ez mozdítja előre az életet. Ez a folytonos fejlődés motorja. Pár hete kezdtem úgy érezni, hogy valami nem stimmel az elméletemmel. A folyamatos megfeszített figyelem kiölte már belőlem azt a lendületet ahogyan nekiálltam felépíteni az életem. Napjaimat már csak a stressz, kényszerek és megalkuvás irányították. Mikor veszítettem el a gyeplőt? -kérdeztem félig hangosan -Erre a kérdésre vártam a választ, jobbára saját magamtól.

Mintha magától értetődő lett volna, nekiláttam egy kényelmesnek tűnő fűcsomót keresni. Észrevétlenül hozzászokott szemem a csillagok fényéhez és majdnem tökéletesen láttam. Hamar rá is leltem az alkalmas helyre és letelepedtem. Kényelmesen eligazgattam magam a puha homokban, fejem egy fűcsomóra fektettem. Így néztem a felettem kinyíló végtelen eget. Soha nem láttam még ennyi csillagot. A forró nyári éjszakában millió apró tűhegy szikrázott az égen. Most értettem csak meg, mit jelent a Tejút. És ilyen aprónak sem éreztem még magam soha.

Beleolvadtak gondolataim az enyhet adó szellőbe, hagytam magam egyé válni a környezettel. Felfedeztem a csillagképeket és képzeletben újakat alkottam. Az apró pöttyöket ujjammal összekötöttem és próbáltam kitalálni milyen formák jöhetnek még létre. Egy óra telhetett el ebben a végtelen békességben, talán több is. Kezem elindult, hogy órámra vethessek egy pillanatot, de a mozdulat félúton megállt. Észrevettem a távolban valami mozgást, ami felkeltette kíváncsiságom. Ki jár itt? Messze vagyunk az úttól! Errefelé a legnagyobb állat amivel találkozhatok, az a róka. Esetleg a környékbeli tanyákról elkódorgó pásztorkutyák, de ez valami más volt.

Felálltam a kényelmesen kimélyített gödröcskéből, és a jelenség felé indultam. Óvatosan lépkedtem a fűcsomók között. Nem féltem, legfeljebb attól, hogy elillan a látomás. Mi más is lehetne itt, ahol egyetlen teremtett lélek nincs rajtam kívül? Megmagyarázhatatlan nyugalom árasztott el. Ahogy a jelenség közelébe értem olyan látvány bontakozott ki, amire nem számítottam. Megmagyarázni nem tudtam amit látok, hát egyszerűen hagytam megtörténni.

Egy közeli homokdomb tetején, pontosabban talán nem is rajta, hanem valamivel felette egy nőalakot láttam. De olyat, amilyet addig soha. Apró, törékeny termetű nő volt, hófehér bőre úgy világított az éjszakában, hogy talán kilométerekről is észre lehetett volna venni -bizonyára tündér. Nem volt több gondolatom, csak néztem ezt a különös látomást.

Eltelt pár perc mire észrevettem, hogy az ébenfekete palástja nem ruha, hanem a nő haja. Puhán omlott végig a kékes fényben ragyogó testén. Néha belekapott a megerősödő szellő, olyankor kivillant a bőre, mint ha valóban ragyogott volna. karjait kitárta, tekintetét az égnek emelte és feljebb emelkedett. Most már biztos, hogy a lába nem érinti a talajt. Lebeg! Én pedig megbűvölten figyeltem.

A különös látomásban a legkülönlegesebb az volt, hogy olyan természetesnek tűnt, mint ha ilyet minden nap látna az ember. Mint ha teljesen természetes volna, hogy egy meztelen nő, akit saját haja szinte teljesen befed, csak úgy bárhol elkezdhetne lebegni. Ebben a percben mégis annak tűnt. A kétségnek a leghalványabb gondolata sem merült fel bennem, sem arról hogy látom, sem arról, hogy valóban ott is van. Saját épelméjűségem legalább annyira valóságos volt, mint ez a jelenés. Megfoghatatlan öröm járt át, amilyet utoljára gyerekként éreztem.

Hogy megérezte jelenlétem, vagy eleve tudott rólam, azt soha nem fogom megtudni. Lassan felém fordult és lágy tekintettel végigmért. Kinyújtotta felém mindkét kezét, ujjaink összeértek és lassan egymásba fonódtak karjaink is.

Ahogy átölelt, olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiket addig soha. Éreztem, hogy elemelkedünk a földtől. Szorosan öleltem a testet öltött látomást, már csak azért is, mert egyre feljebb emelkedtünk. Előbb csak a fák magasságába, de hamarosan olyan magasra, ahol a repülőgépek járhatnak. Tisztán láttam ahogyan görbül a föld felszíne a látóhatár szélén. Úgy éreztem, hogy lassan elérjük a holdat. Szótlanul csüngtünk a semmi peremén összeölelkezve.

És ami ezután következett, az minden képzeletem felülmúlta. A jelenség továbbra is hangtalanul, de egyre gyorsabban emelt a magasba. Már a föld is csak egy apró pont volt a sok fénylő tűhegy között. Iszonyú száguldásunkban egyszer csak a látomás elkezdett dobogni. Törékeny teste ütemesen és egyre erősebben dobogott. Azt sem tudtam, hogy ez egy újabb látomás a látomásban, vagy abban létező valóság, vagy ez a való életben zajlik, de éreztem mindkét karomban, ahogy egész teste dobog. Nem tudom milyen messze lehettünk a földtől, de rettenetesen távolinak tűnt, míg végül soha nem látott fényesség kíséretében, az utolsó hatalmas dobbanásban megsemmisült.

Szemeben egy eltévedt napsugár csillant. Éreztem, ahogy valami nedves és puha érinti meg a kezemet. Alig bírtam felemelni a fejem, de végül sikerült. Egy bozontos, fekete pásztorkutyaféle szaglászta ujjaim. Mögötte nem messze állt a gazdája. Nem láttam, tisztán, de rosszalló tekintete az erős ellenfényben is pontosan kivehető volt. -Ébredjék meg, delelőre jár az idő! Itt a legelőn meg még eltalálnák taposni a marhák!

Kábultan próbáltam összeszedni magam és visszaemlékezni az előző estére. Valami fény rémlett, egy különös érzés, de már nem tudtam visszaidézni. Akkor még nem, és most sem vagyok benne biztos, hogy minden emlékem visszatért.

Megigazgattam összegyűrődött ingemet, és elindultam arra, amerre az autómat sejtettem. Éjjel, mintha kilométereket gyalogoltam volna tőle, most meg itt van alig pár méterre. A fejfájás, bizonytalan járás és kesernyés lehelet ismerős volt, amikor kiszálltam a kocsiból, egy üveg pálinka volt nálam. Csak arra az esetre, ha hűvössé válna az éjszaka.

-Arra menjen -mutatott egy távolabbi liget felé az öreg -ott talál szállást ahol kipihenheti magát. A marhákra vigyázzon, meg ne riassza őket!

Visszagondolva nem tudom mi volt ez, valóság vagy látomás, de megmaradt az a különös érzés, ahogy megdobban bennem valami.