Tegnap néztem egy riport-dokumentumfilmet a vetítőben. Ezotérben. Van néhány fogalom, ami motoszkál a fejemben. Életfeladat. A megszólított szereplők némelyike beszélt magáról. Saját élethelyzetük, sorsuk alakulásából született a felismerés a feladat.

Hiszek a karmában? Abban sem vagyok biztos, hogy pontosan meg tudom fogalmazni magaban, hogy mi a karma, de teszek egy próbát. A karma következmény az ok-okozati láncban. Nem jutalom, nem büntetés, egyszerű következmény. Ugyanakkor, mivel nem tudatos, így ennek a következménynek csak az eredményét látjuk, és többnyire nem értjük. A megértéshez szükséges volna a megismerés, az ok ismerete. Ennek hiányában pedig az elfogadás.

Ez is érdekes dolog, mert az elfogadás számomra nem beletörődés, hanem a harmóniára törekvés a külső és belső késztetések között. Mondják az okosok, hogy a sorsunk számtalan utalást ad életfeladatunkra, ráadásul makacsul görget mindenféle történéseket elénk, hogy megtaláljuk azt. Vegyük még hozzá azt is, hogy a boldogság nem a külső körülmények eredménye, hanem azok eredője. Boldog akkor vagyok, ha megtalltam a belső harmóniámat, következésképp az élet sem a figyelmeztetéseket gördíti, hanem a megoldandó problémákat.

Vissza a tegnapi filmre: Az egyik megszólított elmesélte magáról, hogy gyermekét szörnyű csapások érték. Amikor elvesztette bizalmát a medicinában, a természetgyógyászat felé fordult. A természetgyógyászoktól pedig azt a visszajelzést kapta, hogy megvannak benne a képességek,  hogy gyermekéát meggyógyítsa, sőt erre egyedül csak ő képes. Ebben a képletben a gyermek betegsége a sorsszerű figyelmeztetés, amely az életfeladat felismeréséhez vezet. A belső békesség megteremtéséhez persze fel kell dolgozni azt a nem kevéssé zavaró tényt, hogy az én életfeladatom felismeréséért a gyermekem szenvedett.

Ha végignézem saját életemet, nem tudom megmondani pontosan, mi is az életfeladatom. Van egy alig felismerhető tartomány, de semmi bizonyosságot nem tudok. Akkor sem, ha ismerem a képességeimet, és egyes adottságaimmal is tisztában vagyok. Valójában nagy szükségem volna valakire, aki világosságot tud teremteni ebben a félhomályban. Pontosabban azt keresem, aki meg tudja gyújtani a bennem lévő fényt. Mert notóriusan hiszem, hogy ott van, hogy a feladatom az volna, hogy ezt a fényt továbbadjam, hogy ennek a fénynek a természetéről beszéljek, hogy megmutassam, hogy, hogy, hogy...

Legelőbb is ezt a fényt meg kell gyújtani, mert egyelőre mindenki másnál nagyobb szükségem van erre a fényre.