Most tudatosult bennem, hogy lassan vége ennek is. Holnapután kezdődik az új év, új remények, vágyak, lehetőségek és egy újra kitárulkozó világ. A kinyíló lehetőségek között lesz néhány igen gyümölcsöző is. Tudom, biztosan érzem, hogy jó év jön. Jók jöttek eddig is, ha nem is volt mindig egyértelmű az adott pillanatban.

Köt a múlt, elengedem. Kötnek gondlatok, elengedem azokat is. Egyre kell koncentrálnom, ha minden kötél szakad is. Elmondani amit tudok, amit érzek, amit gondolok. Elmondani minden rendelkezésemre álló eszközzel. Írva, mondva, festve, fényképezve.

Ha azt érzem, hogy világnak nincs szüksége rám nem tudok milyen tükröt elővenni. Nem tudom hitelesen mondani csak ordítani, hogy de igen is kellek, kell, hogy legyek, kellenek a gondolataim és képeim. És kezdek rájönni, hogy amint én tükör vagyok a világ felé, úgy az is tükör felém. Hiába ámítom magam azzal, hogy nincs szükségem a világra. Semmirevaló önámítás; kell, görcsös akarással vágyom a világra.

A megélt világ csak egy vékony szelet a mindenségben. A mögötte húzódó, egymásnak feszülő energiák valósága alig sejlik át a mindennapok gondján-baján. A létkérdéseken töprengeni luxusszámba megy, az erre fordított idő és energia is olyan kincs, amit meg kell osztanom mással! Azzal, akinek erre sem ereje, sem ideje, sem lehetősége nincs.

Az idő makacs dolog! Könyörtelenül veszi el minden másodperccel a rendelkezésünkre álló jövőt. Kérlelhetetlenül múlik és ha hagyjuk vele illan el a lelkesedés, az ifjúság, de ha figyelünk a félelem és a létbizonytalanság álnok szegecsei is.