nem is tudom mit írhatnék... fejjel előre a semmibe

Tegnaptól (legfeljebb) két hónapra remélem befejezem a múltat és elkezdem a jövőt. Pontosabban már most hangolom -hangolnám át a tudatomat az új létre, de visszakacsint, ragaszkodik és nem akar elereszteni az egykor volt. Én nem ragaszkodom hozzá, de nehéz levakarni.

Jelenleg terápiás rendrakásba fogtam, de az erdemény katasztrofális. Selejtezni kellene a ruhásszekrényemben is. Az életemben is, a gondolataimban is - a gyomrom legalább már elkezdte a selejtezést.

Mesétől remek recepteket kapok az utóbbi időben, csak az étvágyam megy el. Legalább alap a fogyókúrára.

Hétfőn folytatom a vadászatot. Már csak arra kell rájönnöm, hogyan alakítom én a külvilágot, s nem alakulok. Hogyan befolyásolom én a körülményeket, s nem azok engem...

Fura, de a kilépésemmel kapcsolatban mindenki azt mondja: hát tudtam én, hogy nem vagy oda való. Ezt a legkönnyebb mondani, mert én is ezt mondtam folyamatosan. Sokkal nehezebb arra rájönni, hogy akkor hová vagyok való? Olyan romantikus elképzeléseim persze vannak, hogy egy lovon vándorolva vadászgatok, néhol kunyhót építek, máskor megkűzdök az ellenséggel, de ez gyerekes illúzió. Nem a mai világban, ez az volt mindig.

Mondogatom, hogy tisztában vagyok a készségeimmel, képességeimmel, de tényleg tisztában vagyok velük? Mit képzelek és mit nem hiszek magam sem? Miről hiszem hogy bírok vele, és miről nem is sejtem, hogy a tarisznyámban van?

Szeretem emlegetni a régi gyógyításokat, de azokra ma senki nem kíváncsi. Plusz abban sem vagyok bizos, hogy még tudnék gyógyítani. Aztán a mindenféle hiedelmeim a bennünket körülvevő felsőbb hatalomról sem népszerűek ma. Vagy nem is igazak. Megélhetésnek is kétes. A végén még szellemgyógyász válnék belőlem egy rosszhírű tévécsatornán, ahol bohóckodva ámítanám az embereket néhány fillér reményében. Mondjuk a küllemem megvan hozzá. Néha félelmetes, máskor bohókás.

Festőnek meg pocsék lehetek, másként legalább néhány bátorító visszajelzés érkezne a témában. És persze máskor hiába érkezik, hiába gyúl néhány boldog pillanatra fény, ha aztán jön a vastag nihil. Azzal kezdek megbékélni, hogy velem nincs minden rendben, de abban is egyre biztosabb vagyok, hogy a világgal sincs minden rendben. De van e joga egy bolondnak szídni a körülötte lévő bolond világot?

Miközben a fejem felett kavarog a trutymó, én itt lent beleszédülök és lepottyanok a kivezető létráról. Aztán kapálódzok, és ha megmarkoltam valamit, amiről addig azt hittem, hogy a létra, kiderül róla, hogy csak a múlt nyúlt utánnam megint, hogy visszahúzzon. Hát én meg most úgy döntöttem, hogy elég volt a ragaszkodó mocsárból, a sötét és rossz levegőjű fertőből, nekem ki kell bukkannom végre a fénybe, hogy felülről lássam ezt az egész katyvaszt.

Igazán ideje, hogy a sorstól is megkapjam az amnesztiát, hogy tiszta lappal kezdhessek neki a jövőmnek.