"A felhők felett mindig kék az ég"

Tele vagyok kiváló ötletekkel. Legutóbb például megláttam valamit egy képen a nagy ámerikából. Rákerestem mindenféle amerikai honlapokon, mert itthon még nem láttam hasonlót. Gondoltam jól bele kellene vágni, tuti biznisz. Kutatok, túrom a netet, három ilyen magyar cég van. Rögtön aznap délután hallom a hátam mögött szóló tévéműsorból átszűrődve az egyik ilyen cég alapítóját. Örömmel és nagy reményekkel beszél a frissen alakult vállalkozásáról. Én meg csak vigyorgok büszkén, hogy bár kicsit lekésve, de ezek szerint az ötlet másban is megfogant. Ha van aki pénzt, időt, energiát öl bele, akkor nem teljesen agyatlan a dolog. Végül is nekem pénzem úgysem volna rá, pedig nem is kellene hozzá sok. De annyi sem nem van. Vagy is volna, de az a lakásra kell. Mert lakni kell.

Szóval minden ötletem olyan, hogy amig nem csinálja senkli, addig tiszta lutri. Ha meg belekezd, akkor már hiába mondom, hogy nekem jutott eszembe előbb, mert ilyen is volt már. Itt van nekem ez a fogadóm. Mármint itt van a fejemben a fogadó, a hozzá tartozó gazdaság, az ezekre épülő néhány kiadó szoba, meg a mindezekhez hozzáfűzhető kiegészítő lehetőségek. Az ötlet komplex, előzetes számolgatásaimmal akár valóban működőképes volna, bár a bizonytalansági tényező azért nem teljesen kiszámítható. Nyilván ettől bizonytalansági tényező.

Aztán van egy olyan lehetőség, ami persze egyáltalán nem lehetőség, a lottó főnyeremény, amikor épp kiugróan magas az összeg. Abból minden elképzelésem fedezhető volna, csak sajna nem hiszek a lottóban. De ezt az apróságot, meg azt, hogy nem nagyon veszek lottót, most tegyük félre és induljunk ki abból, hogy mindezek ellenére nyertünk. Abban az esetben az összegből tehát fedezhető a fogadó, a gazdaság, a szállás, a hozzá kötődő minden egyéb, a néhány alkalmazott, a marketing és a bürokrácia. A fennmaradó részből -a nagyobbik feléből, családi támogatás, baráti jócselekedetek, módjával -nem mint a hüje kezdeni el szórni(!), meg egy művészeti alapítvány (ösztöndíj?), mert arra nagy szükség van.

Amúgy nem vagyok nagy igényű, beérnénk a legkisebb ötössel, amikor alap nyeremény van, ha egyedül vinnénk el. Azért egy lakás, autó abból is megvalósítható, meg még marad is vésztartalékba egy kicsi. Egy kisebb vállalkozást abból már el lehetne indítani mellékesen. Meg aztán talán nem volna ilyen kényszer a lakásvásárláson, hogy ennyi kompromisszumot kelljen kötni. Ezek a fránya anyagi korlátok mindenhol. Az azért mennyivel egyszerűbb volt, hogy az ember letűzött egy karót, köré húzott egy sátrat, aztán elkezdte felépíteni a házát. Akár kalákában, szigorúan kölcsönösségi alapon.

Mennyivel egyszerűbb volna az élet, hogy ha a becsületes munkából elő lehetne állítani egy becsületes házat. vagy lakást, de csak a saját elképzelések határoznák meg, ki mit szeretne, nem a kényszer. Találtam egy álomházat. Domboldal, nagy alapterület, gerendás szobák, tornác, borospince -az sem kicsi. A táj is kiváló. Vasúti mellékszárnyon, közel két órányira Budapesttől. Autóval nem lenne gond, ha fizethető volna a benzin és megoldott volna a belvárosi parkolás. Mármint ésszerű áron, nem a mostani horrorét.

Arra jöttem rá az utóbbi fél évben, hogy szeretem azt, amihez értek. Szeretek emberekkel foglalkozni, segyíteni, bemutatni dolgokat. Igazán így van. Még arra is van türelmem, hogy a számomra egyértelmű és könnyen elvégezhető apróságokat hatszor (sokszor) elmagyarázzam ugyanannak az értetlenkedőnek. Nem hoz ki a sodromból, ha szórlanul végzi amit kell, fizet és megy. Az sem bosszant különösebben, ha köszönés nélkül belevág a mondandójába. Én úgy is köszönök és mosolygok, és erre vissza fog köszönni. Vagynem, de ez sem az én minősítőm. Aztán az sem hoz ki a sodromból, ha a vevő igazából nem is vásárolni jön, hanem beszélgetni. Ha ráérek, úgy is beszélgetek én is. Szeretem, amihez értek.

És mennyire szeretném, ha elismernék ezt a hozzáállásomat. Nem a vevők, tőlük kapok épp elég visszajelzést. Nyilván nem felel meg a stílusom mindenkinek, de igyekszem alkalmazkodni a vásárló elvárásaihoz. Többnyire sikerrel -azt hiszem. Az micsoda nagyszerű érzés volna, ha a vezetőink látnák, amikor szívünket-lelkünket kitesszük a vásárlóért. Engem személy szerint nem érdekel az üzlet, nem azért dolgozom. Nekem az okoz örömet, ha sikerült megoldani amit a vevő szeretett volna, sőt, ha olyat tudtam mutatni, amire nem gondolt, de elnyetre a tettszését. Persze ez általában azzal jár, hogy többet költ, de ezzel együtt is jobbat kap. Ezt persze nem látják a vezetők. És ezt persze nem látják másnak sem a vezetői. A vezető (nálunk legalább is) azt látja, mibe lehet belekötni, hol lehet fúrni, rúgni, taposni, tépni a másik önbizalmát, lelkesedését, a készségét, hogy segíteni akarjon.

Megrögzött idealista, álmodozó vagyok, talán nulla realitásérzékkel. Persze én másként gondolom, de ez már egy másik történet.