Olvastam valahol a küldetésről. Arról, hogy mindenkinek megvan a maga küldetése, amit ha nem talál meg, maga is és a környezete is "szegényebb" boldogtalanabb lesz. Pontosabban eredetileg úgy szól a fogalmazás, hogy ha megtalálja, akkor lesz mindkettő boldogabb.

MI van akkor, ha az én küldetésem olyan, amit a világ nem "respect"? Vagy ma még nem, vagy egyáltalán nem? És mi van akkor, ha ugyan tudom a küldetésem, ha a világnak is szüksége volna rá, de nem vagyok hozzá elég felkészült? Valakitől régen azt hallottam, hogy az élet nem gördít elénk nagyobb feladatot, mint amit meg tudunk oldani, de kisebbet sem.

Aztán beugrik a gondolat, hogy valójában egy számítógépes játékban csak egy avatár vagyok, akit más irányít. Tulajdonképpen a vallások sem mondanak nagyon ellent ennek az elképzelésnek. Félig önálló tudattal rendelkező pöttyök vagyunk az univerzum hatalmas kiterjedésében. Ezer meg ezer dolog van ránk hatással és mi mindre hatással vagyunk az erő, ellenerő törvényszerűségei alapján.

tegnap meg azt látom a televizualizácoós házioltárban, hogy létezik egy sötét anyag, ami gyenge kölcsönhatásban van a látható anyaggal. Szellemanyagnak nevezi a fizika. A szellemanyag képes akadály nélkül áthatolni saját magán és kis ellenállásba ütközve az általunk látott anyagon is. Tényleg olyan, mint a szellemek. Apropó, hiszen a modern tudomány nem is hisz a szellemekben. Vagy ezek szerint mégis? csak titkolják a nagy nyilvánosság előtt?

Persze azt tudjuk, hogy az anyag végül is energia, nem más, mint hatalmas semmi és az abban keletkező rezgés, mégis akár anyag, akár energia, de információt hordoz. Ennek ellenére amikor azt mondom, hogy hiszek a lélekvándorlásban, akkor a technikahívők kinevetnek. Pedig azt képesek elfogadni, hogy létezik a ma még alig ismert sötét (szellem) anyag.

Akkor tehát hol kezdődik az emberi tudat és meddig terjed? Meddig marad meg mindaz az információ, ami általam öltött fizikai testet? A bennem lévő anyagi részecskék javarészt egyidősek az univerzummal, amit ha elég komolyan veszek, akkor azt is kijelenthetem, hogy bennem van az univerzum keletkezésének titka, hiszen a részecskéim jelen voltak már a keletkezésnél, vagy kicsivel utánna jöttek létre. Minden információ rendelkezésemre áll tehát a világmindenséggel kapcsolatban, csak valahogy rá kellene hangolódnom.

Együtt kellene rezegnem a bennem rezgő atomokkal, hogy a tárolt információkhoz hozzájuthassak? Ha igen, akkor hogyan kell nekilátni annak a számomra még ismeretlen rezgésnek?

Tibetben azt mondják, hogy a mantrák recitálása (folyamatos, monoton ismételgetése) olyan rezgéseket indít el a tesben (tudatban?), ami fizikai, kémiai, biológiai vagy mentális folyamatokban testesül meg végül.

Valamikor régen, az idők kezdetén a vallás és a tudomány egy volt. Aztán szétváltak, mert mi emberek elkezdtük szétválasztani a belső és külső világunkat. Most meg lassacskán elkezd közelíteni egymáshoz újra a két nagy gondolathalmaz. Talán amikor megint egyesülnek, felszabadulhatnak az összesített energiák. Csakhogy képesek leszünk-e megérteni mindazt a felszabaduló információt is, ami a vallás és tudomány aranylakodalmából sugárzik majd?

Messzire kanyarodtam, holott csak a saját küldetésem érdekel. Sejtek valamit, de az valahogy nem akar elindulni, nem akar mozgásba lendülni, pláne nem kezdett el rezegni... Valami hiányzik az egyenletből. Túl sok még az ismeretlen? Vagy gyáva vagyok? Vagy lusta? Leginkább bizonytalan, és ez az igazi próbatétel. De akkor is hiányzik a bizonyosság, mert hiába mondom magamról, hogy tanító vagyok, ha nekem kell még tanulnom. vagy az a küldetésem jelenleg, hogy tapastzaljak és szerezzem meg mindazt a szükséges ismeretetm, ami a következő fejezetben (életben?) a segítségemre lesz?

Addig is jó volna, ha az a bizonyos küldetés iránytű, ami most annyira hiányzik, a kezemben lenne... Hogy azt tudjam mondani: Igen, köszönöm -ez a valóság!