Kilencig telefonál a kolbászfutár. Azt követően lehet elkezdeni tervezni a napot. Bankos körök vannak még. Az ellátmány osztalékát is szét kell hordani. Kirándulni is jó lenne, de az eső nem kedvez ennek. Bár még csak köd van.

Valamelyik tudományos csatorna megy a hátam mögött, amiről gondolataim támadtak. A párhuzamos univerzumok lehetősége  érdekes gondolat. Egy nő úgy fogalmazott, hogy reméli: Remélem, hogy a párhuzamos univerzumban sikeres vagyok, van egy hatalmas házam és hat gyermekem... Furcsa elképzelés. "ÉN" ebben az univerzumban vagyok az ami, és lehetek olyan, amilyen szeretnék. Milyen egyszerű ezt kimondani, mégis ott nyomorgok, ahol, úgy szenvedek a magambazárt valóságommal ahogy.

Van egy olyan elképzelésem, hogy egy párhuzamos univerzumban létező hasonmásom sikeres, jóképű, sportos, elismert festő, népszerű közéleti személyiség. Gazdag arisztokrata család sarja egy a miénknél sokkal boldogabb világban. Biztosan nem én vagyok, de biztosan megvan mindene, amire én vágyok. És fogalmam nincs, hogy Ő ott mire vágyik. Talán mindenem megvan, amire Ő még csak gondolni sem mer... Nem tudom.

Az elképzelésem szerint hasonlóak vagyunk. Hasonló érzésekkel, hasonló gondolkodással. Így aztán biztos, hogy Ő is pont arra vágyik, amilye nincs -pont mint én. Minden más csak körülmény, és a körülményekben lévő lehetőség, amit vagy meglátunk -vagy nem, vagy elkapjuk -vagy nem. Amikor felnéz az égre, talán egy párhuzamos univerzumban élő hasonmására gondol, akinek mindaz megadatott, ami neki soha nem fog.

"...Ö mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke öt és mindhármunkat én."