Utolsó napon eredetileg Kőszeg környéki buszos kirándulást terveztünk, de a futóművem rakoncátlankodott. Így aztán kompromisszumos megoldással maradt az átszálló Szombathely. Kőszegen egyetlen taxi üzemel, azon a napon az is kiküldetésben volt, ahogy megtudtuk a szenzációs recepcióstól. Ő egyébként a helyi ismert borász Tóth család tagja.

Kiderült, hogy nem minden vonathoz megy ki busz, így aztán egyel későbbi vonattal indultunk Szombathelyre. A vicinális hamar beérkezett. Már mint a lehetőségekhez képest. Nagyjából húsz perc volt a menetidő.

A nagyvárosban már sokkal ismerősebb volt minden. Nem mintha gyakran járnánk Szombathelyen, de legalább a miliő ismerős. Azt nem mondanám, hogy ortthonos. Budapestet sem szeretem igazán. De most maradjak utazásunk leírásánál. A hosszú úton gyalog indultunk a belváros felé. Pár sarok, azt hamar megtesszük. Közben felhívtam öcsémet, hogy merre mit és hol nézzünk meg. Ja persze étteremajánlót is kértünk.

Az egykor szebb napokat megélhetett Hotel Savaria üresen álló épülete még így is impozáns látvány, bár az eladó tábla ott éktelenkedik rajta.

Kiderült, hogy a főtér sarkában a templom melletti kis utca végén elkanyarodva egy jó hely van. Ugyan a neve nem reininghaus, ahogy őcsém állítása szerint mindenki hívja a városban. hanem Ferences söröző. A kívülről nem túl bíztató bejárat után kellemesen csalódtunk. Zöld boltíves pince, mély barna fa bútorokkal. A nehéz pince szagban finom illatok bújtak meg.

Étlapot kértünk,majd rendeltünk. Én előételt is kértem, rántott velő. Tudom, hogy ez is bizalmi étel, de egy életem egy halálom, én ezt bárhol kipróbálom. Már ahol bármi mást is szívesen kipróbálnék. Aztán levest kértünk. Kedves májgaluskát, én pedig újházi tyúklevest. Amit eredetileg kakashúsból kell készíteni, de ma már mindenhol csirkéből, esetleg mint itt, tyúk melléből készítenek.

Fő fogásként drágaságom erdélyi fatányérost, én pedig bakonyi sertésbordát kértem. Mindkettő kiváló volt, bár a fatányéroson lévő sült hagyma hideg volt. Ennek ellenére ropogós maradt. Végül kedves kért desszertet is, ami nekem már nem ment. Somlóit rendelt.

Sok helyi (értsd feltehetőleg helyi, magyarul beszélő vendég) és sok oszták is látogatja a helyet. Az a végén kissé bosszantott, hogy a teljes személyzet eltűnt, vagy ha előbukkant akkor is a sokasodó osztrákok körül sürögtek. Nem mintha túl sok lett volna arrafelé a tennivaló. Ennek ellenére minket alaposan elfelejtettek, ami végül a borravalón látszott meg.

Az ebédet követően még tettünk egy kört a belvárosban. Egy parkolóban érdekes falfestményre bukkantunk. Meglátogattuk azt a templomot, ahol öcsiék esküvője volt. Aztán visszakanyarodtunk a pályaudvarra.

Két megálló erejéig felszálltunk a helyi buszra, amt hatszáz forintunk bánt. Igen, a mindenféle fájásaim volt az ok. A rossz alvás és a kényelmetlen ágy miatt nem hogy múltak volna reggelre, de még jöttek hozzá újabbak is. Szombathelyre már fájt a bokám, a térdem, a forgóm a derekam és hátam, valamint a vállaim is. Nyilván a kitekeredett alvás miatt is. Mindez persze nem mentség az amúgy meglévő tulsúlyra.

Szóval visszaértünk a pályaudvarhoz, vettünk vizet meg valami kaját az útra. Három órát vártunk a vonatra, majd ugyan annyi vonatozás. A váró érdekes volt. Ahogy ment le a nap, egyre hűvösebb, majd kifejezetten hideg lett. Az utolsó háromnegyed óra a vonaton telt, legalább fűtve volt.

Olyan kocsival mentünk haza, mint amivel jöttünk. Nem túl kényelmes, de nem a legrosszab. Nem rólunk vettek mintát a tervezésnél, az biztos... Viszont hazáig zökkenőmentesen vettünk minden akadályt.