Beérkezett a vonatunk a keletibe. Leszálhattunk volna kelenföldön is, de onnan sokat kellett volna gyalogolni a nehéz pakkokkal. A vonat egy középső vágyányra érkezett, ahonnan nem kell túl sokat menni a buszmegállóig. Ennek az volt a jelentősége, hogy hamar elérjük a buszunkat, amiről át tudunk szállni a másik buszra. Piros jön, az nem a legjobb, mert csak a Ferencieken tudnánk leszállni.

Megvárjuk a feketét. Már csak kilenc perc sincs, amikor beérkezik a megfelelő. A soför tipikusan szüttyögős. Ráadásnak sorba kapjuk a piros lámpákat is. Ennek elenére töretlen hittel az arcomon hajtogattam kedvesemnek, hogy jó lesz ez így nekünk. A Ferencieken már tele lesz a busz, végig kellene állni az utat. Az persze igaz, hogy az út 20 perc, ha lekéssük a buszunkat az meg harminc várakozás a hidegben.

Az őrangyalaink résen voltak és kis késésre buzdították a másik sofőrt, ami miatt mi pont elértük még. Jó volt ez így, bár az tény, hogy piszok mázli. Így aztán hamar hazaértünk, hogy belevessük magunkat végre a pihenés kipihenésébe.