Mint a homokszemek az órában, szinte úgy érzem a bőrömön minden lehulló máűsodperc karcolását. Ahogy végigszaladnak a karomon, kis rohanó pillanatok, némelyik alig csiklandozó érzéssel fut le, mások mély hegeket karcolnak a bőrömbe. Nem is a bőrömbe, csak a lelkem külsejébe.

Néha kivülről látnám, hogyan fon körbe a múló idő, ahogy a semmi felkúszik csupasz bokámon és elnyeli a jelent. Közben a végtelenbe meredő figyelemmel szívom magamba a monitor jéghideg valóságát egy örökkévalóságon át.

Visszanéznek rám a hajók, a naplemente, a zavaros víz és a háborgó lelkem a falról. Nyakamba csüngeken a fakózöld indák és érzem, ahogy menthetetlenül rám zúdul az ablakon át érkező jeges valóság.