A mondókát mindenki ismeri. Az sem nagy ujság, hogy pipát lehet készíteni fából, gyökérből, tajtékkőből, de még kukoricapipát is láttam. Nekem két pipám van, mindkettő gyökérből készült. Az nehezen ég át, ezért használják. Szeretek pipázni, pöfögni az illatos füstöt. Egy régi könyvtár jut eszembe valami ódon épületben. Nehéz bársony drapériák, félhomály, nagy terek, fa burkolatok mindenhol, vastag gerendákból ácsolt galéria és nehéz fa lépcsők. Pislákoló gyerta fénye táncol a tölgyfa asztalon. Kandalóból halkan duruzsoló tűz, a maradék falon trófeák, festmények és címerek. Kőpadló és szőnyegek. A fantáziám és az emlékek keverednek össze. A könnyű gyümölcsös pöffenésekben benne vannak a régi álmok.

Ilyenkor összekeveredik a tér és az idő a képzelt világok valóságával. Pipázni nem lehet rohanás közben, csak megfontoltan és lassan. A pipa nem mennyiségi hanem minőségi cselekvés. Ilyenkor nem érvényesül a materialista dialektika, hogy a mennyiség egyszer átfordul minőségbe. A pipa nem ötperces munkahelyi kávészünet, inkább tekergőző gondolatok szülője. A felszálló pipafüstben mesék és különös lények kelnek életre, ha jobban odafigyelünk rá. Hasonlatos a bárányfelhőkhöz.