Tegnap este csetes beszélgetésnek voltam témavezetője, a téma pedig az egyik képem volt. Olyat választottam, amin el lehet gondolkodni, mert nem egyértelműen valamit ábrázol, még ha az én asszociációs rendszeremben egyértelmű is. Voltak kérdések, amiket vártam volna, de nem hangzottak el, de ez nem baj. 

Ezt csak úgy érdekességképp mondtam el, most nem erről akarok beszélni, csak a gondolat innen indult el. Méghozzá úgy, hogy ami számomra nyilvánvaló, az nyilvánvalóan másnak nem az. Számomra nyilvánvaló, hogy festőnek mondom magam, hiszen ez az, ahol igazán magam lehetek. Kötöttségek és elvárások nélkül. Festő vagyok akkor is, ha viszonylag sikertelen és nagyon ismeretlen. Hogy festő leszek/vagyok, azt már rég tudom.

Volt idő, amikor akartam a képzőt, aztán mégsem jelentkeztem. Talán kishitűség, talán a környezetem visszahúzott, nem tudom, ez így utólag már nem bír jelentőséggel. Ahogy az sem, miért nem vettek fel az eltére néprajz szakra. Utólag már tudom, nem ott a helyem. Amúgy sem néprajzot, hanem kultúrális antropológiát akartam tanulni.

Aztán annak sincs ma már jelentősége, ha az mondd kritikát, aki nálam is kevesebbet tud. Ahogy az első bemutatkozási próbálkozásaim. Akkor épp japán tusrajzok alapján készült tus képek. Ma már nem bosszant, hogy akinek mutattam sem a japánokról, sem a tusrajzaikról nem tudott semmit.

Ma már nem bosszant, ha ez nem kép, ilyet ő is tud. Ahogy az sem, ha hát, de nem az igazi. Egy érdekel, hogy nekem jó legyen! És ha nekem jóü, ha nekem már megfelel, akkor készen van. És csak akkor van készen.

És ma már beletörődtem abba is, ha nem kapok elismerést, ha nincs dicsőség, ha nincs rivalda, mert csak így vagyok én, így vagyok saját magam.