Székelykáposztához megvan minden, gyroshoz meg majdnem minden. Fűszer van itthon, de pitáért nem volt kedvem elmenni a város másik felére az arab fűszereshez. Így aztán inkább tál lessz, nem töltjük tésztába.

Hazafelé a buszon volt időm gondolkodni, mert egy építkezés miatt háromszor olyan lassú volt a közlekedés, mint normálisan. Ezt a gondolkodás dolgot csak úgy megjegyeztem, nem felvágásképp, hogy én ilyet is szoktam.

Volt egy kétéves forma gyerek, akit a szülei épp közlekedni tanítottak. Ez abból állt, hogy egyel tovább mentek a leckékben. A gyerkőc ülni már remekül tud, ezért most az állást vették át. Az meg hiába visított, hogy ő bizony az előző leckét ismételné még. Ha mindez kicsit kevesebb decibellel ment volna, nem is panaszkodnék, de az a szerencsétlen épp az én fülembe visított, hogy le akar csücsülni. Hely lett volna, de a szülői akaratból már csak nem csinálnak viccet! Ha apaazt mondja, hogy állni kell, akkor állni kell.

Végül is így tanul a gyerek, nem abból, ha azt csinál ami épp eszébe jut. Ilyenkor csak az furcsa, ha kedves idős nénikék elkezdik igazgatni a szülőket, hogy tessék ni, ott egy remek hely a lurkónak, ültessék le. A másik, amikor nagy hozzáértően bökdösik anyukát, hogy biztosan éhes, szomjas, bekakilt vagy miegyéb. valahogy nem értem az ilyet, különösen akkor nem, ha ez szemmel láthatólag nem az első gyerek, mert egy másik is van velük, aki már kinőtt ebből a hisztériákkal tarkított időszakból.

A kedves nénikék, bácsikák meg adják a jótanácsokat, amivel igazából a gyereket is, a szülőt is hergelik. Nem is tudom melyiket a nehezebb kezelni. A hisztériás gyereket, vagy a jószándékú utastársakat? No mindegy is, ezek a szülők is megbírkóztak mindkét problémával mire leszálltak a buszról.